VONESAP

2018.10.09.

Tóth Attila kollégám után szabadon használom a “VONESAP” kifejezést, melyet Ő talált ki. Nyertünk az S.A.P. és az NHIT közös pályázatán. Ezt talán tudod már. Innen jött Attilának a VONESZO és az SAP szavak összeolvadása. Zseniális.

Ami viszont ott és akkor éppen történt velem, nos, azt biztosan nem tudod. De hol történt és mi?

Amikor felhívott a pályázat kiírója, hogy nyertünk, akkor még nem sejtettem, hogy ilyen körülmények között vehetem át a díjat.

Díjátadó: Hotel Balatonfüred ****, Infótér Konferencia 2018.10.09.

Ha Matyi barátom – akivel 2000-ben még a szentendrei utcákon terveztük, hogy mire költjük a lottó nyereményt [szelvényünk nem volt – a szerk.] – meglátja ezt a képet, tudja. Mindent tud. És a többiek is, akikkel felnőttem. Mi mindent? Azt, ami ott és akkor a Hotel Füred négycsillag teraszán bennem volt. Erre jött egy fotós, és lefotózta.

Nem akármilyen fotós, véletlenül pont az esküvői fotósunk Pelsőczy Csabi. Igen, kicsi a Világ. Pont itt volt. Itt volt, és lefotózott, miközben az járt a fejemben, az. Tudod.

Az, hogy honnan indultam, és most hol vagyok és hol lehetnék. Közhely? Igen. És? Legyen. Egy budai aszfaltbetyár, akit kirúgtak pár iskolából, állandóan a bukás szélén táncolt – de sosem bukott -, kimaradt otthonról és mindig harcolt minden ellen, az ellen is, ami ellen pont nem kellett volna.

De miért beszélek magamról egyesszám harmadikban? Hiszen én vagyok én.

Igen, én vagyok az a srác. Pontosabban, az is én voltam. Ma itt állok a Hotel valaminek a krómozott korlátjának dőlve, és várom, hogy átadják az alapítványomnak azt az összeget, amit hátrányos helyzetű fiatalok edukációjára fordítunk. Ez a hivatásom. Segítek.

Képzeld, még digitális falunap is lesz, király dolog ugye apuskám? Mondaná Csónakos. De miért jutott pont Csónakos az eszembe? Nos, egyáltalán nem azért, mert a Balatont néztem.

Azért mert folyton a fejemben vannak a régi évek és a régi srácok. Ilyen ez az ősz.

Kiálltam a Hotel izének a teraszára, a krómozott korlátjának dőlve, és a srácok jutottak eszembe. Eltelt. Ma már középkorúak vagyunk mind. Mind, akik egykor ott sétáltunk a szentendrei macskaköveken és álmodtunk. Mit? Hát nagyot. Mert álmodni, csak nagyot érdemes.

Álmodtunk a meg nem játszott lottószámok nyereményének elköltéséről, a legszebb csajok meghódításáról, szuper autókról és sok utazásról. Focisták is voltunk képzeletben. Meg fejvadászok és sötételfek.

És közben kiálltunk egymás mellett, segítettük egymást – tüzet adtunk, hazacipeltük egymást, stb. – és álmodoztunk.

Emlékszem mennyire akartam időutazni. Látni magamat, hogy milyen leszek. Ki lesz a feleségem és milyen az otthonom. Sokat beszeltünk a jövőről.

Mit nem tudtam akkor? Azt, hogy ma, ez az álmodott korban lévő életerős ember, aki annyira akartam lenni: vajon mit érez? Hmmm. Mit? Lehet, hogy ma sem tudom. Mondatok mondatok hátán már mióta, de nem jön az érzés. Nem jön.

Nos. Jól érzem magam köszönöm.  (Még egy adag közhely.) Mindenem megvan. (Még egy.) De tényleg. Minden. De akkor?

Azért egy kívánságom lenne Mátyás barátom. Lehetne újra, csak egy napig 2000 szeptembere?

Hogy mit csinálnék, ha újra 2000 szeptembere lenne egy napig? Ugyanazt.