Sorina, Isten, John Lennon

2018.11.04.

Egyik alkalommal Hodász András atyát hallgattam a kocsiban.  Sokat utazom, és ilyenkor igyekszem felhasználni az időt.

  • telefonálok
  • előadásokat hallgatok
  • elviszek magammal valakit
  • csendben vagyok, csak én

Most Hodász András került porondra. Megmondom igazából azért, mert sokat hallottam már róla, és elmentünk az egyik miséjére, és nagyon megtetszett a stílusa. Nos, elindultam a napokban A-ból B-be és betettem egy előadását. Elég sokat beszél olyan dolgokról, ami engem érdekel. Beszél a szexről, a párkapcsolatokról, a katolikus egyház – úgymond – hibáiról. Ez engem katolikusként nagyon érdekel.

Megfogott egy gondolata. Ezt mondta: “az ősrobbanás az létezett, és összeegyeztethető a katolikus tanokkal”. Nos, nagyon vártam Adrás atya további mondatait, igazán izgatottan ültem, vártam, mit hoz ki belőle. Elmondta. Szerinte Isten szeretetének a túlcsordulása volt az ősrobbanás.

Azzal együtt, hogy tetszik nekem ez a gondolat, nézzük Bandit, hogy mi indult el a fejében.

Ugyanis nagyon beindult az agyam. Nagy mázlim van, hogy akit követek annál csak ideig óráig volt egy híresebb ember a földön, név szerint John Lennon – és Ő is csak azt hitte, hogy híresebb. Igen, akit én követek az Jézus Krisztus. Szeretem az Ő “szemüvegén” át is vizsgálni azt, amit teszek. Ezt tettem most is.

Képzeld, elkezdtem gondolkodni, hogy ez hogyan van kapcsolatban velem. Mi az én ősrobbanásom. És akkor egyszer csak közelebb kerültem magamhoz. Ugyanis képzeld el, arra jöttem rá, hogy nekem is volt egy ősrobbanásom. Nekem is volt, amikor túlcsordult bennem a szeretet. És milyen érdekes, hogy akkor még nem szimpatizáltam sem a cigányokkal, sem az elesettekkel, főleg nem a románokkal [Fradi drukker Bandi, és ebből arra következtetsz, amire akarsz – a szerk] és mégis egy gyermkotthonban élő, román nemzetiségű, cigány kislány hozta ki belőlem azt, amit addig senki. Sorina a neve, most talátam rá a Facebookon. Bejelöltem, nejem segített megtaláni. A nejem mindenben segít engem, legalábbis, amiben szükséges.

Amikor életemben először éreztem, hogy szeretek valakit, és tenni is akarok érte, és erre az életemet is feltenném, az Sorina volt, egy 3 éves kis román cigány leány, akit nagyon megszerettem. Nem csak a szeretet indult be, mint addig oly sokszor, hanem túlcsordult bennem a szeretet. És ekkor rájöttem még valamire – mármint most visszatértünk a jelenbe, és Hodász atyát hallgatva, rájöttem még valamire.

Rájöttem, hogy nekem kicsike ez a tálka. Elképzelem, hogy Isten szeretet-tálkája mekkora, mondjuk, mint a legnagyobb csillag milliószorosa, ami mondjuk egymilliárdszorosa a mi napunknak. Mondjuk. Az én tálam pedig akkora, mint a kisebbik lányom babájának az egyik ivó edénykéje. Talán, ha egy csepp víz fér bele, akkor sokat mondok. Nos, én ilyennek képzelem az arányokat.

Az én tálkám, mégis egészen 25 éves koromig gyűlt és gyűlt és csak ekkor lett tele. Ekkor viszont annyira tele lett, hogy túlcsordult.

Én akkor feltettem az életemet ezeknek a kis cigány leányoknak és nem cigány és nem leányoknak az életére, de nem úgy,  ahogyan képzeled. Én nem nekik tudok segíteni, mert valami a múltamból ezt nem engedi. Valamiért én nem tudok a gyermekekkel foglalkozni már úgy, mint régen. Remélem, hogy egyszer majd újra sikerül, de nagyon sérültem benne.

Nevelőként kiégtem, és a mai napig nem tudom azt a sebet begyógyítani, ami a gyermekekkel kapcsolatos. Nagyon elfáradt a szívem és az idegrendszerem a gyermekekkel való foglalkozásban. Érzem ezt itthon is a lányaimmal, pedig ők semmi ahhoz képest, mint nyolc fiú – volt ugyanis, hogy ennyi gyermeket neveltem egyedül.

Arról is remélem, hogy egyszer majd tudok írni, hogy mi történt velem, de még magam sem tudom. Lehet, hogy van köze ennek ahhoz, hogy 10 hónapos koromban volt egy komoly bevérzése a tüdőmnek és összeségében egy hónapig a szüleim nélkül feküdtem egy szanatóriumban. Megvannak az orvosi papírok, kikértem őket. Összesen egy hónapot voltam távol a szüleimtől 10 hónaposan. Édesanyám majdnem belehalt a fájdalomba. Szerintem Édesapa is, de Ő erről nem beszél.

Én igen, én beszélek és én belehalnék, ha a lányaimat nem láthatnám, nem látogathatnám és ott kellene hagynom valahol. Volt már erre példa, és úgy oldottuk meg, hogy bent feküdtünk velük a kórházban – de ez nagyon elkanyarodna a témától. (Ma már befekhetsz a gyermekkel, 35 éve nem lehetett)

Hol tartunk?

Ott, hogy van egy picike, cseppnyi tálam, és túlcsordult bennem a szeretet. Nekem ekkora a kapacitás. A túlcsorduló szeretetemmel pedig szeretnék a nevelőknek segíteni, hogy minőségi munkát végezhessenek a gyermekekkel. Szeretnék otthonokat létrehozatni nevelőszülőkkel, és mindenkit arra inspirálni, hogy fogadjanak be intézményben élő gyermekeket, vagy olyanokat, akik még intézménybe sem kerültek, mert éppen aznap vették el a szüleiktől, vagy éppen meghaltak a szüleik.

Ekkor állt össze a kép. Én nem szeretném, ha egy gyermek is szülei nékül maradna kiskorában. Sorina, a romány cigány kislány, ezt szabadította fel bennem 2008 januárjában, amikor megengedte, hogy sétáljunk, beszélgessünk és nevetgéljünk együtt. Remélem visszajelöl fészen, és kicsit írhatok neki. Megköszönném neki (is).