Családban a legjobb

2018.08.27.

“Ha ukrajnyaba jöni, kicsi tudni kell ukranyul!” – hangzott a kedves mondat egy, a kalasnyikovját oldalra hajtó, mintegy kettő méter magas ukrán női határőrtől, miután első alkalommal átléptük a magyar-ukrán határt.

Hol kezdődött számomra a kárpátaljai misszió?

Rahó, 2014. március

2014-ben Robi cimborám írt egy SMS-t: “Kárpátalján háború van, megyünk?” Én két hét alatt megszerveztem az utat, és az SMS után 336 órával, már úton voltunk Kárpátaljára 300.000 forint költőpénzzel és azzal az eltökélt szándékkal, hogy segítünk, ahol szükséges. Akkor megtaláltuk a megfelelő helyszíneket.

Nemrégiben, 2017 októberében Robi cimborám újra felhívott. Most azzal az ötlettel állt elő, hogy hozzunk létre egy kárpátaljai otthont. Sokat érleltem az ötletet, de több előkészítő tárgyalás után, végül felfedező útra indultam az akció-csapattal. Az ötlet jó volt, és rájöttem, hogy nem otthonokat szeretnék létrtehozni, hanem azokat a szülőket szeretném támogatni, akik vállalnak gyermekeket, és családtípusú gyermekothhonokat szeretnének beindítani.

Szeretnék tehát létrehozni egy szociális hálót a kárpátaljai családtípusú gyermekotthonok számára. Az ilyen megvalósítások vezetője én vagyok a csapatban, így fontos volt magamévá tenni az ügyet.

Többen ösztönöztek, hogy írjak az előkészületektől kezdve egy blogot. Szeretném, ha követnéd ezt a kalandot, életem egyik legnehezebb vállalását – a házasság és a gyermekek után. Családapaként mondjuk az sem kis vállalkozás, amikor a szintén családapa barátaimmal próbálok megszervezni egy találkozót, de ezt most – még – hagyjuk.

Nagyon nehezen hiszik el Kárpátalján, hogy mi olyan emberek vagyunk, akik pusztán azért tesszük, amit teszünk, hogy másoknak jó legyen – és emellett – vagy pont ebből – tisztességesen meg is tudjunk élni. Kárpátalján kevés hozzánk hasonló idegennel találkoztak az évtizedek során, és többször megütötték a bokájukat az emberek, ha megbíztak valakiben. A kárpátaljaiak vendégszeretete és kedvessége határtalan, bizalmukba azonban hosszabb idő után engednek.

Én egykor nevelőként dolgoztam, ez sokat segít a tárgyalásoknál. Hamar megtaláljuk a közös hangot a szociális területen dolgozókkal. Emlékszem, hogy amikor 2014-ben először jártunk a rahói gyermekotthonban – ahol jelenleg is egy 10 fős családot támogatunk – egyből éreztem a kezdeti bizalom körét, amikor kiderült, hogy magam is voltam a barikád másik oldalán – mármint, hogy én is voltam nevelő. Ugyanakkor itt is idő volt, amíg kialakult egy jó partneri bizalmi kapcsolat.

Eltökélt szándékom lett tehát, hogy segtíünk létrejönni egy, majd több otthonnak Kárpátalján. Olyan otthonoknak, ahol különösen nagy erőt fektetünk a gyermekek és a nevelők oktatásába. Kiemelten figyelünk a magyar, ukrán és angol nyelvek elsajátítására és arra, hogy tudjanak gondolkozni, tudják kifejezni magukat a gyermekek. Erre számos szuper módszertan van már világszerte és számos önkéntesünk is, akik ebben segíteni fognak. Sokan végzik ezt a missziót már Kárpátalján, de úgy látom, jól fog jönni a friss erő.

Miért fogalmazódhatott ez meg bennem?

Budapestre és Szentendrére jártam iskolákba, és finoman szólva, sehol sem avattak díszpolgárrá. Volt olyan iskola, ahol el tudták érni szüleim, hogy közös megegyezéssel távozzak, de erre nem mindenhol adták meg a lehetőséget. Egyszer – rövid időre ugyan, de – kikötöttem a Ferences Gimnáziumban, Szentendrén. Második, sőt első otthonom lett szinte a város. Sikerült a 6 éves gimnáziumi évből kettő és felet egy olyan közösségben eltöltenem, akiknek tagjai máig kísérik életemet. Baráti köröm túlnyomó többségét alkotják a mai napig is az egykori ferences osztálytársaim, és ez már nem is fog változni.

Akik akkor is veled vannak, amikor mindenki elhagyott és senki sem bízik benned, igen, ők a barátaid. Így volt ez az elmúlt 23 évben velük is. Ők segítettek nekem létrehozni az alapítványomat, amihez kezdetben semmim nem volt – a víziómon kívül. Később többen csatlakoztak, akik már nem az osztálytársaim voltak, ők is sokat tettek hozzá. Lesz róluk szó bőven.

Szeretnék gyermekotthonokban élő gyermeknek és a nevelőszüleiknek segíteni legjobb tudásom szerint. Úgy gondolom, hogy én is sokkal hamarabb találtam volna rá önmagam erőforrásaira, ha többen vannak mellettem olyan felnőttek, akik valóban foglalkoznak velem. Hiszem, hogy minden ember egy kincs, és meg kell adni mindenkinek a lehetőséget, hogy erre a kincsre először saját maga, majd a környezete is rátaláljon. Lehetőséget lehet adni, pályára lehet vinni, helyzetbe lehet hozni minden embert, és hiszem, hogy valamit meg tud mutatni magából, amit eddig nem láthattunk. Figyelni kell az emberre és a hozzá illő célokat kell elé tenni, és segíteni neki, hogy elérje, ilyen egyszerű.

A gyermekekhez önkénteseket viszünk, akik külön-külön foglalkoznak majd velük. Erre szerintem már ma rengetegen jelentkeznének. Szuper dolog az önkénteség, és szuper dolog valakinek önként segíteni abban, hogy egyre mosolygósabb, önbizalommal telibb emberke lehessen. Később pedig olyan felnőtt váljon belőle, akinek szintén fontos, hogy odafigyeljen az elesettekre, kicsikre és sérültekre.

Ma már negyedik éve járunk Kárpátalján családokhoz, akiket támogatunk, és idén először indultunk úgy útnak, hogy nem valamilyen otthonba mentük, hanem tárgyalásokat folytattunk egy lehetséges családtípusú gyermekotthon beindításáról.

Elindítom tehát ezt a blogot, részben ezekkel a konkrét utakkal. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egy utazó krónikás vagyok.

Gyere tovább velem!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

12 + 12 =