A festő hátralép kettőt

Vezetünk

Régóta érik bennem, hogy megosszam veled az elmúlt VONESZO és picit a magánéleti időszakomat és az előttünk álló pár hónapot, vagy akár évet. Nem leszek rövid, de cserébe hosszú. Blogom lényege, hogy „Bandi” oldaláról mutatom be a Világot, és ezért szabadabban, saját stílusomban írok. Nézzük akkor ennek margójára először a jövőt, majd aztán a múltat.

Kutya nehéz időszak után, most egy igazán szuper tavasz jöhet. Régen voltam már ennyire feltöltve és ennyire reményekkel teli. Újabb önkéntesek érkeztek a Csapatba 2018-ban és most újabbak érkeztek 2019-ben is. Lassan és kis létszámmal igyekszünk beépíteni őket és már sokan megtalálták a helyüket.

Digitális falunap, egy házikó felújítása, NŐNAP, laptop áradat és indulunk a Vivicittan most először, mint VONESZO. És még ki tudja mik lesznek.

​Hetedik éve vezetem a VONESZO-t sok lelkes taggal, igazi társsal. Azt látom, hogy közeleg​ és megérett a helyzet is arra, amikor több ponton muszáj vagyok átadni a stafétát. Olyan sok a munka és a lehetőség, hogy kell a friss erő. Eddig is kellett és jött is, és most azt látom, hogy már azok tanítják be az újabb önkéntesek, akiket annak idején én hívtam be.​ Szilárdul a rendszer.​

Olyan jó látni, hogy egy kerekasztal beszélgetésen nekem meg sem kell szólalnom, mert a régebbi társaim szóról szóra mondják el a frissen érkezett önkénteseknek azt, amit jómagam olyan nehezen és egyedül kellett, hogy képviseljek.​ Persze, azért mostanában is megszólalok. :)​

Amikor visszahallom a saját mondataimat – melyek az évek során természetesen közösen alakítottunk – olyan, mint amikor a festő kettőt hátralép és rátekint a művére. Ezt a művet azonban sokan és sok évig alkottunk és idén felszállunk az “utazó sebességre”.​ Stabilizálni kell a rendszerünket, amit kialakítottunk.

Lépjünk akkor hátra kettőt, és nézzük az alkotást.

A 2018-as évben nagy vállalást tettünk azzal, hogy szeretnénk beindítani egy családtípusú gyermekotthont Nagyszőlősön – erről egy külön helyzetjelentés érkezik, amint vannak fejlemények -, és a fentebb ​említett programok is sok munkát és sok önkéntes jelenlétet kívánnak.

Említettem, hogy kutya nehéz volt. Igen, ha valamit jól akarsz csinálni az nagyon nehéz. Előző évben elindult a blogom, a coaching vállalkozásom és emellett kellett felhozni a VONESZO-t arra a profi működési szintre, aminek utolsó munkálatai zajlanak. Mitől profi? Lehetne inkább azt mondani, hogy most már nagyon világos az irány és az, hogy hogyan érjük el a rész célokat. Illetve remélem számodra is tisztult a kép. Egy tiszta mondat is született: „Gyermekbarát intézmények mentorálása és szociális menedzsmentje” ezt végezzük. Szerintem ez profi.

Sokat pályázunk és profi alapítványokkal mérkőzünk meg programjainkkal – több fronton. Hatalmas áttörés, hogy tudunk már nyerni is. Közgazdász barátaim talán úgy mondanák, hogy frissítettünk a piaci kínálatunkon. Sok, nagyon sok remek alapítvány van, nehéz a mezőnyben kitűnni. Sőt, az az érdekes, hogy úgy akarunk kitűnni, hogy azzal a „kitűnéssel” ne az „eladhatóság”, hanem a szakmai munka legyen a domináns. Ez nehéz, hiszen remek szakemberek dolgoznak a civil szektorban.

Zsobokon stabilizálódott a jelenlétünk és igen izgalmas évnek nézünk elébe, melyet tavaly 2 pályázattal is alátámasztottunk.

Összeségében nagyon hálás vagyok az Istennek, hogy ezt a munkát végezhetem, melyet rengetegen támogatnak.

Szeretném megköszönni Neked a jelenlétet és arra buzdítalak, hogy ha ennél lényegesen összeszedettebb értékelőket szeretnél hallani, akkor gyere el minden év végén novemberben az évzáróra. Ott bőlére eresztettük 2018 novemberében is az összefoglalókat.

Köszönöm, hogy Vagy és nagyon szép napokat kívánok!

Bandi bácsííí

VONESAP

Hotel Balatonfüred ****, Infótér Konferencia 2018.10.09.

Tóth Attila kollégám után szabadon használom a “VONESAP” kifejezést, melyet Ő talált ki. Nyertünk az S.A.P. és az NHIT közös pályázatán. Ezt talán tudod már. Innen jött Attilának a VONESZO és az SAP szavak összeolvadása. Zseniális.

Ami viszont ott és akkor éppen történt velem, nos, azt biztosan nem tudod. De hol történt és mi?

Amikor felhívott a pályázat kiírója, hogy nyertünk, akkor még nem sejtettem, hogy ilyen körülmények között vehetem át a díjat.

Ha Matyi barátom – akivel 2000-ben még a szentendrei utcákon terveztük, hogy mire költjük a lottó nyereményt [szelvényünk nem volt – a szerk.] – meglátja ezt a képet, tudja. Mindent tud. És a többiek is, akikkel felnőttem. Mi mindent? Azt, ami ott és akkor a Hotel Füred négycsillag teraszán bennem volt. Erre jött egy fotós, és lefotózta.

Nem akármilyen fotós, véletlenül pont az esküvői fotósunk Pelsőczy Csabi. Igen, kicsi a Világ. Pont itt volt. Itt volt, és lefotózott, miközben az járt a fejemben, az. Tudod.

Az, hogy honnan indultam, és most hol vagyok és hol lehetnék. Közhely? Igen. És? Legyen. Egy budai aszfaltbetyár, akit kirúgtak pár iskolából, állandóan a bukás szélén táncolt – de sosem bukott -, kimaradt otthonról és mindig harcolt minden ellen, az ellen is, ami ellen pont nem kellett volna.

De miért beszélek magamról egyesszám harmadikban? Hiszen én vagyok én.

Igen, én vagyok az a srác. Pontosabban, az is én voltam. Ma itt állok a Hotel valaminek a krómozott korlátjának dőlve, és várom, hogy átadják az alapítványomnak azt az összeget, amit hátrányos helyzetű fiatalok edukációjára fordítunk. Ez a hivatásom. Segítek.

Képzeld, még digitális falunap is lesz, király dolog ugye apuskám? Mondaná Csónakos. De miért jutott pont Csónakos az eszembe? Nos, egyáltalán nem azért, mert a Balatont néztem.

Azért mert folyton a fejemben vannak a régi évek és a régi srácok. Ilyen ez az ősz.

Kiálltam a Hotel izének a teraszára, a krómozott korlátjának dőlve, és a srácok jutottak eszembe. Eltelt. Ma már középkorúak vagyunk mind. Mind, akik egykor ott sétáltunk a szentendrei macskaköveken és álmodtunk. Mit? Hát nagyot. Mert álmodni, csak nagyot érdemes.

Álmodtunk a meg nem játszott lottószámok nyereményének elköltéséről, a legszebb csajok meghódításáról, szuper autókról és sok utazásról. Focisták is voltunk képzeletben. Meg fejvadászok és sötételfek.

És közben kiálltunk egymás mellett, segítettük egymást – tüzet adtunk, hazacipeltük egymást, stb. – és álmodoztunk.

Emlékszem mennyire akartam időutazni. Látni magamat, hogy milyen leszek. Ki lesz a feleségem és milyen az otthonom. Sokat beszeltünk a jövőről.

Mit nem tudtam akkor? Azt, hogy ma, ez az álmodott korban lévő életerős ember, aki annyira akartam lenni: vajon mit érez? Hmmm. Mit? Lehet, hogy ma sem tudom. Mondatok mondatok hátán már mióta, de nem jön az érzés. Nem jön.

Nos. Jól érzem magam köszönöm.  (Még egy adag közhely.) Mindenem megvan. (Még egy.) De tényleg. Minden. De akkor?

Azért egy kívánságom lenne Mátyás barátom. Lehetne újra, csak egy napig 2000 szeptembere?

Hogy mit csinálnék, ha újra 2000 szeptembere lenne egy napig? Ugyanazt.

Miért járunk Zsobokra?

Színes est Zsobokon, 2018 szeptember Jobbról: Zsóka, Jani, Kingu, Márkó, Reni, Gábor, Katinka, Bandi

Két budapesti felkészítő alkalom után úgy éreztük, hogy ideje az önkéntesekkel az első “Színes est”-et megtartani Zsobokon. Az alkalom lényege az volt, hogy egész nap alkothattak a gyermekek és a nevelők, melyről este egy kiállítást rendeztünk.

28. alkalommal indultunk útnak. Ezen a hétvégén is az volt az elsődleges célunk, hogy olyan együttlét legyen, melyet közösen formálunk a résztvevőkkel.

Programunk elsődleges célcsoportja a nevelők, akik a gyermekekkel foglalkoznak. Szeretnénk, hogy szakmailag érett, friss nevelők foglalkozzanak a gyermekekkel. Most is ketten a nevelőkkel, heten pedig a gyermekkel foglalkoztak.

Számomra nagy kérdés volt egy éve ilyenkor, hogy egyáltalán folytatjuk-e a munkát. Az önkéntesek létszáma csökkent, a zsoboki alkalmak hangulata veszített egykori fényéből.

És akkor az önkéntesekkel – akik kitartottak a missziós munka mellett -, megfogalmaztuk, hogy változnia kell a Zsobokon végzett munkánknak.

Öt év után először 2017-ben én is részt vettem a gyermekprogramon, ahol sikerült tullépnem az árnyékomat. Ugyanis nevelőként nagyon kiégtem 2012-ben és azóta fiatalokkal és felnőttekkel foglalkozom a VONESZO rendezvényeken. Gyermekekkel nem.

Nagy áttörés volt nekem a 2017. szeptemberi kirándulás, ahol minden korosztály képviseltette magát. De ennyivel nem úsztam meg. Utána szerveztünk három zsoboki alkalmat, melyek összességében – igy utólag látom, hogy – a reményt ugyan hordozták, de mégsem volt bennük a régi tűz. Bennem sem.

Az igazi változást az hozta meg, hogy le kellett mondanunk az egyik alkalmat, ugyanis a 2018. májusi alkalom nem bírta el, hogy a nyolc utazóból négyen lebetegedtek. Dráma volt ez számomra, igazi katasztrófa. Azt hittem vége. Ennyi. Ilyen még sosem volt. Sosem mondtunk le korábban “Zsobokot”.

És akkor tapasztalhattuk meg azt a bőrünkön, hogy amikor valami véget ér, egy új remény fakadhat. Fakadt. Sokkal komolyabban, profibban álltunk hozzá a 2018. júniusi út szervezéséhez.

A HR és maguk az önkéntesek elkezdték komolyabban venni alkalmainkat. Zsókával* és Kinguval** rákapcsoltunk. Nyáron megnyertük első pályázatukat Zsobokra. Elkezdett feltámadni a remény.

Új önkéntesek érkeztek és a nyári szuper alkalom után – melyet Juci*** tára-szervezett velem – újabb fiatal, lelkes tagok érkeztek a csapatba. Valami elindult.

Rengeteg munkánk volt abban, hogy rájöjjünk mire van szükség. Sanya**** megfogalmazása összegzi jól a felismerést. “Mi egy színházi darab két felvonása közötti szünetben megyünk Zsobokra, ezért nem lehet tematikus és minden részletre kiterjedő alkalmakat tartani Zsobokon.” Folyni kell az eseményekkel és hagyni, hogy történjen az, ami. Mi csak világos kereteket kell, hogy adjunk és nagyon rugalmasnak kell lennünk.

És eljött 2018 szeptember 28.

Ha azt mondjuk, hogy ez az alkalom volt eddig a legjobban összerakott, akkor jöhet rá a reakció, hogy: persze, pont ez, mert most jöttök épp onnan, így könnyű.

De nem is a legjobb volt ez, hiszen nincs ennek mércéje. A lényeg, nem ez. Megújultunk! Ez a lényeg. Semmi izzadságszag, kemény munka, szuper hétvége. Ehhez kellett az összes eddigi 27 alkalom és az eddigi összes önkéntes munkája. És Zsobok.

Végigmentünk azon az úton, ahol szembenéztünk a félelmeinkkel. Rátaláltunk az erősségeinke, összehangolódtunk és újra olyan programokat viszünk amire szükség van. Se többet se kevesebbet.

Miért járunk Zsobokra? Mert Zsobok már mi is vagyunk. Nem vendégek vagyunk, hanem gazdák, gazdái annak, amit képviselünk. Elfogadjuk az embereket úgy ahogy vannak, és szeretünk adni és kapni. Beismerjük ha hibáztunk, és hiszünk benne, hogy a Világ egy jó hely, főleg ha van elég tepertő és töpörtyű.

Bandi bácsi vagyok, álmodó és megvalósító és hibázni akaró.

Jólesz megölelni ma a kiscsaládom. Rátok is bontom a sört este szuper VONESZO-sok! Köszönöm!

Szuper csapat 2018 szeptember 30.

Zsóka* – Dreiszker Zsóka, A VONESZO-önkéntes, HR-koordinátor 2017. szeptembere óta. Zsókával 2017 nyara óta ismerjük egymást, egyik rokonom mutatott be neki, és egyből a VONESZO-ra terelődött a téma. 🙂

Kingu** – Csepregi Kinga, A VONESZO Alapítvány szakmai vezető-helyettese és a kezdetek óta lélekben és testben velünk munkálkodó önkéntesünk. Fő területe a csoportok vezetése nevelőknek. Kinguval 2011 óta ismerjük egymást a Wesley-ről.

Juci*** – Forintos-Berki Judit, 2018 tavaszán csatlakozó önkéntesünk, aki rögvest egy zsoboki alkalom társ-vezetésével hívta fel magára a figyelmet. A VONESZO-ba ZSóka hozta be.

Sanya**** – dr. Hortobágyi Sándor, a mindenes, aki főleg kivitelezésben (sofőr, faragó, fúró, ragasztó, labdázó, stb.) jeleskedik, és a háttér munkákból is bőven kiveszi a részét (marketing, weboldal, hírlevél, stb.). Sanyát már igen régóta ismerem, göröngyös úton, de végül eljutott a VONESZO-hoz, és most hála Istennek Ő is itt van. 2014-ben csatlakozott kedves feleségével.