A festő hátralép kettőt

Vezetünk

Régóta érik bennem, hogy megosszam veled az elmúlt VONESZO és picit a magánéleti időszakomat és az előttünk álló pár hónapot, vagy akár évet. Nem leszek rövid, de cserébe hosszú. Blogom lényege, hogy „Bandi” oldaláról mutatom be a Világot, és ezért szabadabban, saját stílusomban írok. Nézzük akkor ennek margójára először a jövőt, majd aztán a múltat.

Kutya nehéz időszak után, most egy igazán szuper tavasz jöhet. Régen voltam már ennyire feltöltve és ennyire reményekkel teli. Újabb önkéntesek érkeztek a Csapatba 2018-ban és most újabbak érkeztek 2019-ben is. Lassan és kis létszámmal igyekszünk beépíteni őket és már sokan megtalálták a helyüket.

Digitális falunap, egy házikó felújítása, NŐNAP, laptop áradat és indulunk a Vivicittan most először, mint VONESZO. És még ki tudja mik lesznek.

​Hetedik éve vezetem a VONESZO-t sok lelkes taggal, igazi társsal. Azt látom, hogy közeleg​ és megérett a helyzet is arra, amikor több ponton muszáj vagyok átadni a stafétát. Olyan sok a munka és a lehetőség, hogy kell a friss erő. Eddig is kellett és jött is, és most azt látom, hogy már azok tanítják be az újabb önkéntesek, akiket annak idején én hívtam be.​ Szilárdul a rendszer.​

Olyan jó látni, hogy egy kerekasztal beszélgetésen nekem meg sem kell szólalnom, mert a régebbi társaim szóról szóra mondják el a frissen érkezett önkénteseknek azt, amit jómagam olyan nehezen és egyedül kellett, hogy képviseljek.​ Persze, azért mostanában is megszólalok. :)​

Amikor visszahallom a saját mondataimat – melyek az évek során természetesen közösen alakítottunk – olyan, mint amikor a festő kettőt hátralép és rátekint a művére. Ezt a művet azonban sokan és sok évig alkottunk és idén felszállunk az “utazó sebességre”.​ Stabilizálni kell a rendszerünket, amit kialakítottunk.

Lépjünk akkor hátra kettőt, és nézzük az alkotást.

A 2018-as évben nagy vállalást tettünk azzal, hogy szeretnénk beindítani egy családtípusú gyermekotthont Nagyszőlősön – erről egy külön helyzetjelentés érkezik, amint vannak fejlemények -, és a fentebb ​említett programok is sok munkát és sok önkéntes jelenlétet kívánnak.

Említettem, hogy kutya nehéz volt. Igen, ha valamit jól akarsz csinálni az nagyon nehéz. Előző évben elindult a blogom, a coaching vállalkozásom és emellett kellett felhozni a VONESZO-t arra a profi működési szintre, aminek utolsó munkálatai zajlanak. Mitől profi? Lehetne inkább azt mondani, hogy most már nagyon világos az irány és az, hogy hogyan érjük el a rész célokat. Illetve remélem számodra is tisztult a kép. Egy tiszta mondat is született: „Gyermekbarát intézmények mentorálása és szociális menedzsmentje” ezt végezzük. Szerintem ez profi.

Sokat pályázunk és profi alapítványokkal mérkőzünk meg programjainkkal – több fronton. Hatalmas áttörés, hogy tudunk már nyerni is. Közgazdász barátaim talán úgy mondanák, hogy frissítettünk a piaci kínálatunkon. Sok, nagyon sok remek alapítvány van, nehéz a mezőnyben kitűnni. Sőt, az az érdekes, hogy úgy akarunk kitűnni, hogy azzal a „kitűnéssel” ne az „eladhatóság”, hanem a szakmai munka legyen a domináns. Ez nehéz, hiszen remek szakemberek dolgoznak a civil szektorban.

Zsobokon stabilizálódott a jelenlétünk és igen izgalmas évnek nézünk elébe, melyet tavaly 2 pályázattal is alátámasztottunk.

Összeségében nagyon hálás vagyok az Istennek, hogy ezt a munkát végezhetem, melyet rengetegen támogatnak.

Szeretném megköszönni Neked a jelenlétet és arra buzdítalak, hogy ha ennél lényegesen összeszedettebb értékelőket szeretnél hallani, akkor gyere el minden év végén novemberben az évzáróra. Ott bőlére eresztettük 2018 novemberében is az összefoglalókat.

Köszönöm, hogy Vagy és nagyon szép napokat kívánok!

Bandi bácsííí

Sorina, Isten, John Lennon

úton…

Egyik alkalommal Hodász András atyát hallgattam a kocsiban.  Sokat utazom, és ilyenkor igyekszem felhasználni az időt.

  • telefonálok
  • előadásokat hallgatok
  • elviszek magammal valakit
  • csendben vagyok, csak én

Most Hodász András került porondra. Megmondom igazából azért, mert sokat hallottam már róla, és elmentünk az egyik miséjére, és nagyon megtetszett a stílusa. Nos, elindultam a napokban A-ból B-be és betettem egy előadását. Elég sokat beszél olyan dolgokról, ami engem érdekel. Beszél a szexről, a párkapcsolatokról, a katolikus egyház – úgymond – hibáiról. Ez engem katolikusként nagyon érdekel.

Megfogott egy gondolata. Ezt mondta: “az ősrobbanás az létezett, és összeegyeztethető a katolikus tanokkal”. Nos, nagyon vártam Adrás atya további mondatait, igazán izgatottan ültem, vártam, mit hoz ki belőle. Elmondta. Szerinte Isten szeretetének a túlcsordulása volt az ősrobbanás.

Azzal együtt, hogy tetszik nekem ez a gondolat, nézzük Bandit, hogy mi indult el a fejében.

Ugyanis nagyon beindult az agyam. Nagy mázlim van, hogy akit követek annál csak ideig óráig volt egy híresebb ember a földön, név szerint John Lennon – és Ő is csak azt hitte, hogy híresebb. Igen, akit én követek az Jézus Krisztus. Szeretem az Ő “szemüvegén” át is vizsgálni azt, amit teszek. Ezt tettem most is.

Képzeld, elkezdtem gondolkodni, hogy ez hogyan van kapcsolatban velem. Mi az én ősrobbanásom. És akkor egyszer csak közelebb kerültem magamhoz. Ugyanis képzeld el, arra jöttem rá, hogy nekem is volt egy ősrobbanásom. Nekem is volt, amikor túlcsordult bennem a szeretet. És milyen érdekes, hogy akkor még nem szimpatizáltam sem a cigányokkal, sem az elesettekkel, főleg nem a románokkal [Fradi drukker Bandi, és ebből arra következtetsz, amire akarsz – a szerk] és mégis egy gyermkotthonban élő, román nemzetiségű, cigány kislány hozta ki belőlem azt, amit addig senki. Sorina a neve, most talátam rá a Facebookon. Bejelöltem, nejem segített megtaláni. A nejem mindenben segít engem, legalábbis, amiben szükséges.

Amikor életemben először éreztem, hogy szeretek valakit, és tenni is akarok érte, és erre az életemet is feltenném, az Sorina volt, egy 3 éves kis román cigány leány, akit nagyon megszerettem. Nem csak a szeretet indult be, mint addig oly sokszor, hanem túlcsordult bennem a szeretet. És ekkor rájöttem még valamire – mármint most visszatértünk a jelenbe, és Hodász atyát hallgatva, rájöttem még valamire.

Rájöttem, hogy nekem kicsike ez a tálka. Elképzelem, hogy Isten szeretet-tálkája mekkora, mondjuk, mint a legnagyobb csillag milliószorosa, ami mondjuk egymilliárdszorosa a mi napunknak. Mondjuk. Az én tálam pedig akkora, mint a kisebbik lányom babájának az egyik ivó edénykéje. Talán, ha egy csepp víz fér bele, akkor sokat mondok. Nos, én ilyennek képzelem az arányokat.

Az én tálkám, mégis egészen 25 éves koromig gyűlt és gyűlt és csak ekkor lett tele. Ekkor viszont annyira tele lett, hogy túlcsordult.

Én akkor feltettem az életemet ezeknek a kis cigány leányoknak és nem cigány és nem leányoknak az életére, de nem úgy,  ahogyan képzeled. Én nem nekik tudok segíteni, mert valami a múltamból ezt nem engedi. Valamiért én nem tudok a gyermekekkel foglalkozni már úgy, mint régen. Remélem, hogy egyszer majd újra sikerül, de nagyon sérültem benne.

Nevelőként kiégtem, és a mai napig nem tudom azt a sebet begyógyítani, ami a gyermekekkel kapcsolatos. Nagyon elfáradt a szívem és az idegrendszerem a gyermekekkel való foglalkozásban. Érzem ezt itthon is a lányaimmal, pedig ők semmi ahhoz képest, mint nyolc fiú – volt ugyanis, hogy ennyi gyermeket neveltem egyedül.

Arról is remélem, hogy egyszer majd tudok írni, hogy mi történt velem, de még magam sem tudom. Lehet, hogy van köze ennek ahhoz, hogy 10 hónapos koromban volt egy komoly bevérzése a tüdőmnek és összeségében egy hónapig a szüleim nélkül feküdtem egy szanatóriumban. Megvannak az orvosi papírok, kikértem őket. Összesen egy hónapot voltam távol a szüleimtől 10 hónaposan. Édesanyám majdnem belehalt a fájdalomba. Szerintem Édesapa is, de Ő erről nem beszél.

Én igen, én beszélek és én belehalnék, ha a lányaimat nem láthatnám, nem látogathatnám és ott kellene hagynom valahol. Volt már erre példa, és úgy oldottuk meg, hogy bent feküdtünk velük a kórházban – de ez nagyon elkanyarodna a témától. (Ma már befekhetsz a gyermekkel, 35 éve nem lehetett)

Hol tartunk?

Ott, hogy van egy picike, cseppnyi tálam, és túlcsordult bennem a szeretet. Nekem ekkora a kapacitás. A túlcsorduló szeretetemmel pedig szeretnék a nevelőknek segíteni, hogy minőségi munkát végezhessenek a gyermekekkel. Szeretnék otthonokat létrehozatni nevelőszülőkkel, és mindenkit arra inspirálni, hogy fogadjanak be intézményben élő gyermekeket, vagy olyanokat, akik még intézménybe sem kerültek, mert éppen aznap vették el a szüleiktől, vagy éppen meghaltak a szüleik.

Ekkor állt össze a kép. Én nem szeretném, ha egy gyermek is szülei nékül maradna kiskorában. Sorina, a romány cigány kislány, ezt szabadította fel bennem 2008 januárjában, amikor megengedte, hogy sétáljunk, beszélgessünk és nevetgéljünk együtt. Remélem visszajelöl fészen, és kicsit írhatok neki. Megköszönném neki (is).

VONE-SZOciális háló

“Te Bandó, akkor ez valójában nem a VONESZO otthona lesz, ugye?”

Máté barátommal beszélgettünk, és szuper meglátása volt a témában. Igen, amikor valamit nagyon értek, akkor nehezen magyarázom el. Valóban, a leendő otthonok nem a VONESZO otthonai lesznek. Én ezt nem szeretném. Én pont azért hoztam létre a VONESZO-t, hogy egy védőháló lehessen. A lényege, hogy tanítsuk meg az embereket – ebben az esetben a neveőszülőket – arra, hogy önállóan tudjanak létezni. Ők pedig – a mi közreműködésünkkel – átadhassák tudásukat a gyermekenek.

Mit jelent ez?

  1. Keresünk egy alkalmas ingatlant;
  2. keresünk egy alkalmas családot;
  3. keresünk velük közösen annyi gyermeket, amennyit be tudnak fogadni;
  4. segítünk a beindulásnál minden jogi ügy intézésében;
  5. segítünk a családnak a beköltözésben és a ház csinosításában;
  6. szakmai, emberi, baráti jelenléttel végigkisérjük a család életét;
  7. támogatási rendszert építünk ki számukra;
  8. családokkal és intézményekkel kapcsoljuk össze őket;
  9. majd fokozatosan elengedjük a kezüket.
  10. pontosan ITT olvashatsz erről.

Ez a model. Egyfajta háló, a VONE-SZOciális háló kiépítése a cél. Ezt a szót most találtam ki.

Azért fontos ezt hangúlyozni, mert ugyan csak Máté barátom nem értette a dolgot, de lehet, hogy többen vagytok, akiknek ez nem állt össze.

Annak idején nagyon nehezemre esett a kémi. Nagyapám, aki vegyész mérnök szárnyai alá vett. Két hétig tanultunk egy évzáró dolgozatra, ahol az volt a tét, hogy megbukom-e vagy sem. Témánk a szerves kémi volt. Utáltam. Amikor Nagyapa elkezdett velem erről beszélgetni, akkor már nem is volt olyan rémes. Mesélt arról, hogy hogyan talált fel ezt-azt, és mindezt a szerves kémia segítségével. Elmagyarázta a logikáját is, hogy mit miért neveünk úgy ahogy. Izgalmas kaland volt vele a tanulás.

Mai napig emlékszem mindenre, amit akkor megtanultunk, és meg is szerettem volna a szerves kémiát, ha nem az év végi tök utolsó dolgozatra készülünk. Ez után ugyanis soha többé nem volt kémia óra az életemben. A dolgozat? Hmm, ötös lett [más országok olvasóinak írom, hogy ez a legjobb jegy nálunk – a szerk.], és a tanár kiemelte, hogy érdekes módon – ugyan több ötös dolgozat is született- a Vitéz dolgozatánál érezte egyedül, hogy érti csíziót. Rendes ember volt Maknics tanár Úr, képzeljétek, nem kettes, hanem hármas lett az év végi jegyem. Miért? Mert leült velem egy felnőtt, és mesélt, majd tanított. Felfedezhettem azt a világot, amit Ő ismer. Átadta a tudását élvezettel, élmények során keresztül.

Nehéz elmesélni, hogy mit szeretnék. Nehéz. Nehezen adom át nektek, hogy mi a fenét keresek én Kárpátalján (meg úgy a szociális szektorban összeségében) és mit szeretnék ott pontosan. De én tudom, és remélem hamarosan ki is jön már belőlem.

Amit eddig tudok az az, hogy védőhálói szeretnénk lenni a kárpátaljai, aztán más területen élő rászoruló családoknak. Olyan háló, mint a szerves kémiában is van. Sok szénatom és oxigén, meg miegymás. Izgi vegyületek. Át szeretném adni azt a tudást (szociális munka, pszichodráma, szervezetfejlesztés, vezetéselmélet, coaching), ami már meg van nekem. Hiszem, hogy ez a legjobb helyen egy-egy gyermkeotthonban lesz.

konkurencia

BAL: Tádé, Dénes, Meory, Zsiga

„Bandi! Megvan még az egy hely a kocsiban?”

Megvolt. Dénes barátom érdeklődött, hogy szabadsága idején eljöhet-e 340 km-t, és átlépve a magyar-ukrán határt, segédkezhet-e nálunk a  VONESZO újabb projektjében, ahol családokat sarkallunk arra, hogy vállaljanak gyermekeket, és hozzanak létre családtípusú gyermekeotthonokat. Három másik barátom mellé ült be szerdán reggel hétkor a kocsiba. Remek lehetett a hangulat az úton,  a kép erről árulkodik.

Jómagam, már kiscsaládommal lent vártam őket Nagyszőlősön. [A harmadik „ö” rövid – a Szerk.] Hétfőn éjjel jöttünk, és szerdáig csak reménykedhettem, hogy egyáltalán elindulnak-e ezek a jófej emberek, hiszen annyi minden közbejöhet manapság. Főleg ilyen elfoglalt emberek esetében. Fantasztikus érzés lett úrrá rajtam, amikor megkaptam a fenti képet. Nah, jól van, úton vannak. Huh.

Kocsijukban az egy főre jutó jogászok száma elérte a kritikus határt, sőt meghaladta. Mind jogászok. Ezzel együtt, vagy ennek ellenére szeretem-e őket? – Nos, ezt most hagyjuk. Lényeg, hogy a szabadságuk alatt eljönnek, és beton oszlopokat szednek ki a földből, hogy gyermekek tudjanak majd itt focizni Bandi bácsival és más mindenre elszánt VONESZO-önkéntessel.

Tádé barátom igen jó marketing tanácsokkal látott el. Egyik tanácsa az volt, hogy említsem meg az embereknek, hogy mi valójában ugyanazt akarjuk, amit Csaba testvér alapítványa, természetesen a helyi és a  VONESZO-s sajátosságokkal. Hallottam egyszer ugyanis Csaba testvért beszélni. Kérdezte tőle a riporter, hogy mire vágyik, mire van szüksége. Ő azt említette, hogy ”konkurenciát” szeretne. Nos, a VONESZO nem a klasszikus értelemben, hanem inkább a szó legnemesebb értelmében az lesz.

Mi gyermekbarát intézmények szociális menedzsmentjét és mentorálását végezzük. Hasonlóság tehát, hogy gyermekek életét szeretnénk jobbá tenni. Ugyanakkor nagy figyelmet fordutunk az őket nevelőkre is.

Tádé barátom még azt is említette, hogy az emberek nem szeretnek sokat olvasni. Nekem nagyon sok barátom jelezte, hogy olvassák a blogomat, hála Istennek. Tehát nekem mások a tapasztalataim. De tudod mit Tádé, teszek egy próbát, most röviden írok.

Serkentette agyunkat a beton oszlopok kiszedése. Barátaim további remek tanácsokkal láttak el. Zsiga azt említette, hogy legyek tárgyilagosabb, meséljek többet arról, hogy konkrétan mit csinálunk. Illetve ő sokkal több képet szeretne látni, mert az beszédes. Szerinte sem olvasnak sokat az emberek.

Legyen akkor barátaim tanácsára ez egy rövid, konkrétabb és képekkel teli, tárgyilagos bejegyzés.

Keddtől péntekig dolgoztunk a leendő gyermekotthonban.

Számok:

  • 13 óra munka a kertben
  • 5 óra takarítás a házban
  • 13 óra adminisztratív és háttérmunka
  • 10 óra utazás
  • 10-12 óra egyéb szellemi munka, ötletelés, beszélgetés a hogyanrol
  • 2,5 liter kávé
  • 24 beton oszlop (+47 méter vas huzal)
  • 4 vas oszlop
  • 18.000 forintnyi eszköz
  • 60.000 forintnyi egyéb ráfordítás
  • 1456 km autózás
  • 7 önkéntes
  • 5mm eső
  • 1 cél
  • van 1 szó: VONESZO!

VONESAP

Hotel Balatonfüred ****, Infótér Konferencia 2018.10.09.

Tóth Attila kollégám után szabadon használom a “VONESAP” kifejezést, melyet Ő talált ki. Nyertünk az S.A.P. és az NHIT közös pályázatán. Ezt talán tudod már. Innen jött Attilának a VONESZO és az SAP szavak összeolvadása. Zseniális.

Ami viszont ott és akkor éppen történt velem, nos, azt biztosan nem tudod. De hol történt és mi?

Amikor felhívott a pályázat kiírója, hogy nyertünk, akkor még nem sejtettem, hogy ilyen körülmények között vehetem át a díjat.

Ha Matyi barátom – akivel 2000-ben még a szentendrei utcákon terveztük, hogy mire költjük a lottó nyereményt [szelvényünk nem volt – a szerk.] – meglátja ezt a képet, tudja. Mindent tud. És a többiek is, akikkel felnőttem. Mi mindent? Azt, ami ott és akkor a Hotel Füred négycsillag teraszán bennem volt. Erre jött egy fotós, és lefotózta.

Nem akármilyen fotós, véletlenül pont az esküvői fotósunk Pelsőczy Csabi. Igen, kicsi a Világ. Pont itt volt. Itt volt, és lefotózott, miközben az járt a fejemben, az. Tudod.

Az, hogy honnan indultam, és most hol vagyok és hol lehetnék. Közhely? Igen. És? Legyen. Egy budai aszfaltbetyár, akit kirúgtak pár iskolából, állandóan a bukás szélén táncolt – de sosem bukott -, kimaradt otthonról és mindig harcolt minden ellen, az ellen is, ami ellen pont nem kellett volna.

De miért beszélek magamról egyesszám harmadikban? Hiszen én vagyok én.

Igen, én vagyok az a srác. Pontosabban, az is én voltam. Ma itt állok a Hotel valaminek a krómozott korlátjának dőlve, és várom, hogy átadják az alapítványomnak azt az összeget, amit hátrányos helyzetű fiatalok edukációjára fordítunk. Ez a hivatásom. Segítek.

Képzeld, még digitális falunap is lesz, király dolog ugye apuskám? Mondaná Csónakos. De miért jutott pont Csónakos az eszembe? Nos, egyáltalán nem azért, mert a Balatont néztem.

Azért mert folyton a fejemben vannak a régi évek és a régi srácok. Ilyen ez az ősz.

Kiálltam a Hotel izének a teraszára, a krómozott korlátjának dőlve, és a srácok jutottak eszembe. Eltelt. Ma már középkorúak vagyunk mind. Mind, akik egykor ott sétáltunk a szentendrei macskaköveken és álmodtunk. Mit? Hát nagyot. Mert álmodni, csak nagyot érdemes.

Álmodtunk a meg nem játszott lottószámok nyereményének elköltéséről, a legszebb csajok meghódításáról, szuper autókról és sok utazásról. Focisták is voltunk képzeletben. Meg fejvadászok és sötételfek.

És közben kiálltunk egymás mellett, segítettük egymást – tüzet adtunk, hazacipeltük egymást, stb. – és álmodoztunk.

Emlékszem mennyire akartam időutazni. Látni magamat, hogy milyen leszek. Ki lesz a feleségem és milyen az otthonom. Sokat beszeltünk a jövőről.

Mit nem tudtam akkor? Azt, hogy ma, ez az álmodott korban lévő életerős ember, aki annyira akartam lenni: vajon mit érez? Hmmm. Mit? Lehet, hogy ma sem tudom. Mondatok mondatok hátán már mióta, de nem jön az érzés. Nem jön.

Nos. Jól érzem magam köszönöm.  (Még egy adag közhely.) Mindenem megvan. (Még egy.) De tényleg. Minden. De akkor?

Azért egy kívánságom lenne Mátyás barátom. Lehetne újra, csak egy napig 2000 szeptembere?

Hogy mit csinálnék, ha újra 2000 szeptembere lenne egy napig? Ugyanazt.

Miért járunk Zsobokra?

Színes est Zsobokon, 2018 szeptember Jobbról: Zsóka, Jani, Kingu, Márkó, Reni, Gábor, Katinka, Bandi

Két budapesti felkészítő alkalom után úgy éreztük, hogy ideje az önkéntesekkel az első “Színes est”-et megtartani Zsobokon. Az alkalom lényege az volt, hogy egész nap alkothattak a gyermekek és a nevelők, melyről este egy kiállítást rendeztünk.

28. alkalommal indultunk útnak. Ezen a hétvégén is az volt az elsődleges célunk, hogy olyan együttlét legyen, melyet közösen formálunk a résztvevőkkel.

Programunk elsődleges célcsoportja a nevelők, akik a gyermekekkel foglalkoznak. Szeretnénk, hogy szakmailag érett, friss nevelők foglalkozzanak a gyermekekkel. Most is ketten a nevelőkkel, heten pedig a gyermekkel foglalkoztak.

Számomra nagy kérdés volt egy éve ilyenkor, hogy egyáltalán folytatjuk-e a munkát. Az önkéntesek létszáma csökkent, a zsoboki alkalmak hangulata veszített egykori fényéből.

És akkor az önkéntesekkel – akik kitartottak a missziós munka mellett -, megfogalmaztuk, hogy változnia kell a Zsobokon végzett munkánknak.

Öt év után először 2017-ben én is részt vettem a gyermekprogramon, ahol sikerült tullépnem az árnyékomat. Ugyanis nevelőként nagyon kiégtem 2012-ben és azóta fiatalokkal és felnőttekkel foglalkozom a VONESZO rendezvényeken. Gyermekekkel nem.

Nagy áttörés volt nekem a 2017. szeptemberi kirándulás, ahol minden korosztály képviseltette magát. De ennyivel nem úsztam meg. Utána szerveztünk három zsoboki alkalmat, melyek összességében – igy utólag látom, hogy – a reményt ugyan hordozták, de mégsem volt bennük a régi tűz. Bennem sem.

Az igazi változást az hozta meg, hogy le kellett mondanunk az egyik alkalmat, ugyanis a 2018. májusi alkalom nem bírta el, hogy a nyolc utazóból négyen lebetegedtek. Dráma volt ez számomra, igazi katasztrófa. Azt hittem vége. Ennyi. Ilyen még sosem volt. Sosem mondtunk le korábban “Zsobokot”.

És akkor tapasztalhattuk meg azt a bőrünkön, hogy amikor valami véget ér, egy új remény fakadhat. Fakadt. Sokkal komolyabban, profibban álltunk hozzá a 2018. júniusi út szervezéséhez.

A HR és maguk az önkéntesek elkezdték komolyabban venni alkalmainkat. Zsókával* és Kinguval** rákapcsoltunk. Nyáron megnyertük első pályázatukat Zsobokra. Elkezdett feltámadni a remény.

Új önkéntesek érkeztek és a nyári szuper alkalom után – melyet Juci*** tára-szervezett velem – újabb fiatal, lelkes tagok érkeztek a csapatba. Valami elindult.

Rengeteg munkánk volt abban, hogy rájöjjünk mire van szükség. Sanya**** megfogalmazása összegzi jól a felismerést. “Mi egy színházi darab két felvonása közötti szünetben megyünk Zsobokra, ezért nem lehet tematikus és minden részletre kiterjedő alkalmakat tartani Zsobokon.” Folyni kell az eseményekkel és hagyni, hogy történjen az, ami. Mi csak világos kereteket kell, hogy adjunk és nagyon rugalmasnak kell lennünk.

És eljött 2018 szeptember 28.

Ha azt mondjuk, hogy ez az alkalom volt eddig a legjobban összerakott, akkor jöhet rá a reakció, hogy: persze, pont ez, mert most jöttök épp onnan, így könnyű.

De nem is a legjobb volt ez, hiszen nincs ennek mércéje. A lényeg, nem ez. Megújultunk! Ez a lényeg. Semmi izzadságszag, kemény munka, szuper hétvége. Ehhez kellett az összes eddigi 27 alkalom és az eddigi összes önkéntes munkája. És Zsobok.

Végigmentünk azon az úton, ahol szembenéztünk a félelmeinkkel. Rátaláltunk az erősségeinke, összehangolódtunk és újra olyan programokat viszünk amire szükség van. Se többet se kevesebbet.

Miért járunk Zsobokra? Mert Zsobok már mi is vagyunk. Nem vendégek vagyunk, hanem gazdák, gazdái annak, amit képviselünk. Elfogadjuk az embereket úgy ahogy vannak, és szeretünk adni és kapni. Beismerjük ha hibáztunk, és hiszünk benne, hogy a Világ egy jó hely, főleg ha van elég tepertő és töpörtyű.

Bandi bácsi vagyok, álmodó és megvalósító és hibázni akaró.

Jólesz megölelni ma a kiscsaládom. Rátok is bontom a sört este szuper VONESZO-sok! Köszönöm!

Szuper csapat 2018 szeptember 30.

Zsóka* – Dreiszker Zsóka, A VONESZO-önkéntes, HR-koordinátor 2017. szeptembere óta. Zsókával 2017 nyara óta ismerjük egymást, egyik rokonom mutatott be neki, és egyből a VONESZO-ra terelődött a téma. 🙂

Kingu** – Csepregi Kinga, A VONESZO Alapítvány szakmai vezető-helyettese és a kezdetek óta lélekben és testben velünk munkálkodó önkéntesünk. Fő területe a csoportok vezetése nevelőknek. Kinguval 2011 óta ismerjük egymást a Wesley-ről.

Juci*** – Forintos-Berki Judit, 2018 tavaszán csatlakozó önkéntesünk, aki rögvest egy zsoboki alkalom társ-vezetésével hívta fel magára a figyelmet. A VONESZO-ba ZSóka hozta be.

Sanya**** – dr. Hortobágyi Sándor, a mindenes, aki főleg kivitelezésben (sofőr, faragó, fúró, ragasztó, labdázó, stb.) jeleskedik, és a háttér munkákból is bőven kiveszi a részét (marketing, weboldal, hírlevél, stb.). Sanyát már igen régóta ismerem, göröngyös úton, de végül eljutott a VONESZO-hoz, és most hála Istennek Ő is itt van. 2014-ben csatlakozott kedves feleségével.

Novák Péterrel beszélgettem

“Andris, van háromszáz forintod?”

Izgatottan ébredtem. Az járt a fejemben, hogy “Ma megyek a rádióba és beszélgetek Novák Péterrel”. Novák Pétert, mint közszereplőt a feleségem hozta be az életembe, amikor elkezdtünk “Beugró” részeket nézni a YouTube-on.

Azért, hogy a gondolatok összeálljanak szavakká ezen a szép késő nyári napon, felhívtam Kingát és Zsókát is, hogy segítsenek felkészülni a szakmai részből. Mindketten nyakig VONESZO-sok, és kiválóan kérdeznek. Illetve ismernek. Szóval tudtak segiteni.

Ahogy közeledett az interjú felhívtam a feleségemet is, megnyugtató volt. Mármint a hangja. Kifejezetten nyugtató és kedves hangja van a feleségemnek telefonon.

Délután négykor kezdődött az interjú a Váci úton. Atsétáltam. Jelenlegi irodám ugyanis nincs messze a TrendFM-től. Útközben vettem egy csomag rágót.

Az ajtóban találkoztunk Novák Péterrel. Pont akkor jött ő is be, amikor én. Az egy dolog hogy felismertem, de ő is. “Szia András!”, “Szia Péter.” Pontban ekkor felhívott a feleségem. “Felébredt a pici, jól vagyunk.” Egy apa nem apa fontos információk nélkül. “Puszi Drágám” majd letettem.

Bent voltam és próbáltam leplezni, hogy izgulok. Péter pörgött mint a búgó csiga. Majd leült a váróteremben és beszélt. Majd idegesen járkált. “Andris, van háromszáz forintod?” Volt, adtam. Majd eltűnt. Húsz másodperc múlva visszaszaladt. “Köszönöm, találtam.” Majd visszaadta a pénzt.

Újra visszajött. Mehetünk. Hozta a kávéját és láttam, hogy nagyon nincs képben. Annyit mondott felkészülésnek, hogy “Húsz másodperc és kezdünk.” Megnyugodtam. Erre készítettem egy szelfit. Nagyon nevetett.

“Ményentisztelt publikum…” És belekezdett. Olyan volt, mint egy profi. Mert az. Egyből váltott. Egyszer volt szerencsém Lothar Matthäussal beszélgetni a fociról, na az volt ehhez hasonló.

Novák Péter kérdései – és néha a saját válaszai – nagyon segítettek, együtt lüktetett velek. Mondanom sem kell, az első tíz percben nem arról volt szó, amit terveztem. Ugyanakkor azt vettem észre magamon, hogy kezdem megtalálni a hangomat és a felétől már tudtam hozni olyan dolgokat amiket feltétlen el akartam mondani.

Nagyon jó élmény volt és nagyon hálás vagyok Diának és Borinak, hogy összehozták a találkozót, lesz még remélem.

Szeretettel ajánlom az interjút:

https://kulturpart.hu/2018/10/02/volt_nevelok_szolgalata

Egy újabb felfedező utam Kárpátalján

“Kézcsókom, most budapesti vendégeket hoztam, de most fizetünk is!”

18:17

Ismét eljött a nap, amikor útnak indultam Kárpátaljára. Ezúttal két éjszakára. A fenti idézetet is képbe hozom, de még történt előtte egy, s más.

A dm pályázatunk díjátadójára mentem közvetlenül az út előtt. Kaptunk ugyanis a dm-től 500.000,- forintot a márciusi zsoboki nőnapunkra. Nagyon izgi volt, mert Novák Péter adta át jelképesen a díjat, őt nagyon bírom.

Megérkeztem a Nem adom fel kávézó elé. Leparkoltam. Novák Péter az utcán toporgott, hogy “hol van az a rohadt fizető automata”, majd ezt látva, odaléptem és segítettem neki. Legalábbis megmutattam azt a parkolási kódot, amit én ütöttem be a telefonomba. Úgy állt a dolog tehát, hogy vagy együtt büntetnek meg minket, vagy együtt nem.

A díjátadó remekül sikerült. Minden szépen ment, kaptunk enni és inni is, majd pont nálam elromlott a mikrofon. Az évek során megszoktam, hogy a “Vitéz” név miatt végig kell várnom mindenkit, amikor névsorrendben halad valami. A “VONESZO”-nál sincs ez másképpen. Sorra kerültem tehát a legvégén, és ki kellett állni negyven ember elé mikrofon nélkül. Mondanom sem kell, nagyon élveztem. Engem az motivál egy-egy felszólalásomnál, minél többen hallgatnak. Egy dologtól félek – és a nejem is erre hívja fel mindig a figyelmemet – hogy ne tévesszem el a fókuszt, maradjak a mondanivalóm lényegénél. Sikerült jó humoros, és egyben drámai módon bemutatni magamat és a VONESZO-t.

Az átadó után közvetlenül elindultam Kárpátaljára. Tomi barátom jött velem, aki jogász és remek tapasztalatai vannak projektek beindításában. Utam célja az volt, hogy rövidre zárjam: van-e keresnivalónk Nagyszőlősön, vagy nincs? Irány Nagyszőlős!

Az évek során, amikor Kárpátaljára mentem, szinte minden alkalommal más határátkelőn jöttem hazafelé, mint ahol kimentem. Így nem tűnt fel, hogy nem Nagyszőlős irányába haladtam, ugyanis a GPS elnavigált, én pedig nagyon jól elbeszélgettem Tomival. Régen láttuk egymást, jöttek a témák. Mikor átértünk a határon – mely most 2 órát vett igénybe – még mindig csak “fura” érzésem volt, mert baloldalon volt a benzinkút. Jobb oldalon szokott lenni. De nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget.

22:37

Átléptük a határt tehát, és elindultunk. Mikor Beregszászra érkeztem, akkor eszméltem fel, hogy nem Nagyszőlősön vagyok. Persze, tök sötét volt mindenhol, és véget nem érően csak dumáltunk. Beregszásztól még 30 kilóméter várt ránk, hamisítatlan ukrán utakon. Éjjel. Izgi volt, de hála Istennek, semmi gond nem volt.

23:07

Megérkeztünk Nagyszőlősre a ferencesekhez, ahol tárt kapukkal várt minket Gergely atya. Ettünk egy fantasztikus vacsorát, és beszélgettünk egy rövidet. Felkészültem a másnapra, és beállítottam a vekkert. Rosszul.

2018.09.14. péntek

8:56

Itt mindig bajban vagyok az idővel. Ugyanis az a furcsaság van Kárpátalján, hogy a kijevi időzónában vannak, és a budapesti időt mérik. Tehát minden hivatal 7:00-kor nyit, és 11:00-kor van az ebédidő. Kárpátalján 11:00-kor van dél.

Egy órával visszaállítottam az időt, de most sem kellett volna, így a 9:00-kor kezdődő találkozóra 8:55-kor keltem fel.

A polgármester úr volt olyan kedves, és fogadott a megbeszélttől később. Bementem hozzá. Bocskai Úr egy igen kedves és nagyon természetes ember. Olyan segítőkész, hogy már én éreztem magam kellemetlenül. Amikor kiderül, hogy mik a terveim, máris telefonált egyet és már mentem is Éva irodájába, aki egy másik zavarba ejtően kedves és segítőkész kárpátaljai hölgy. Éva foglalkozik a szociális ügyekkel, és egyből megtaláltuk a közös hangot.

A találkozókat György barátom szervezte le nekem, aki nélkül gyakorlatilag sehol sem tartanék. Ezúton is hálás köszönet!

10:47

Miután beszélgettünk, egy újabb tanácskozásra vonultunk el Gyurival és az egyik nagyon kedves ukrán barátjával. Ittunk egy kávét és csináltam pár szelfit.

Mire jöttem rá eddig és mikbe tudtam bevonni azokat, akikkel tárgyaltam?

  • kell egy ukrán VONESZO Alapítvány
  • kell egy ingatlan, ahová befogadjuk a családot
  • kell egy házaspár, akik befogadnak 10 gyermeket
  • minderre egy szuper fenntartható rendszer (ebben vagyunk a legjobbak)

11:53

Ezután a járási tanács vezetőjével találkoztam, aki hatalmas segítséget adott a leendő alapítvány megalapításával kapcsolatban. Ekkor megint beugrott valami: nem ettem ma még. Csak kávéztam.

Elindultunk Gyurival enni, és biztos voltam benne, hogy Tomi barátom – aki eközben a helyi viszonyokat mérte fel – valahogyan megtalál minket. Ő olyan túlélő típus.

Kicsit olyan volt aznap Nagyszőlősön, mint régen a Sziget Fesztiválon. Jártam még a Szigeten, amikor az emberek 20%-ának volt csak mobilja és nekik csupán a fele merte elhozni bulikba magát a készüléket. Az elhozott telefonok 10%-án volt pénz, és ezt 10% vallotta be. Így szinte semmi esélyed nem volt rá, hogy bárkit is megtalálj, aki elveszett a csapatból. Általában tízen indultunk a Szigetre, és a bejáratig 2-3 főt már el is veszítettünk. Majd valami csoda folytán reggel 5-6 között mégis mindannyian együtt indultunk haza.

Nagyszőlősön nem tudtam használni a telefonomat. A „Szigetes” időkre emlékeztetett. Tomi az utunkba akadt. Éppen egy nénivel beszélgetett. A piacon volt szőlőért, és bejárta a városnak ezen szakaszát. Szemlélődött.

12:28

“Kézcsókom, most budapesti vendégeket hoztam, de most fizetünk is!” Helyi barátom köszöntötte a helyi étterem tulajdonosát. Szeretem Kárpátalját. Ezek után bevittek minket egy VIP részlegbe.

Errefelé a menük általában 700 forint körül voltak, és ezért olyan ételt eszik az ember, mint sehol máshol. Mi csak egy levest ettünk, és közben átbeszéltük a napot. Felkészültünk a délutáni megbeszélésre, ahol ismét asztalhoz ültem Németh Sándor Úrral, aki a helyi Karitász vezetője. Valamint Gergely atyával, aki misszióban tevékenykedik, mint ferences rendi szerzetes.

13:43

Visszamentem a szállásra pihenni, és összeszedni a gondolatokat.

Nagyon kezdett összeállni a kép. Egyszerre élveztem és félelmekkel teli volt ez az egész. Erősen koncentrálnom kellett, mert már fáradtam.

14:00

Leültünk beszélgetni. Életem legszebb élménye lett belőle. Annyi kérdésem volt, hogy nem győztem őket sorolni. Ekkora már nagyon összeállt, hogy mit akarok.

Miről beszélgettem a két, családtípusú gyermekotthonokban járatos tárgyaló partneremmel?

Egy felelős házaspár akkor mer állami gyermekeket vállalni bárhol a Világon, ha biztonságban tudhatják gyermekeiket és megfelelnek az állam által előírtaknak.

Kárpátalján, ha valaki családtípusú gyermekotthont indít – tehát egy házaspár magához vesz 10 gyermeket -, akkor az ukrán állam gyermekenként 110 eurónak megfelelő hrivnyát ad a családnak, illetve a szülőknek a gyermekek után járó összeg 35%-át fizetik ki. Mellette a szülők nem dolgozhatnak hivatalosan máshol. Ez lesz ilyenkor a hivatalos 8 órás munkájuk – ami valójában 24 órás.

Könnyen kiszámítható, hogy egy 12 fős család (10 gyermek 2 felnőtt) így 1620 euróból kellene hogy megéljen. Ukrajna olcsóbb hely, mint Magyarország, de ennyire nem. Úgy kell számolni, hogy egy 10 fős családban akkor lehet minőségi nevelést és biztos jövőt adni a gyermekeknek, ha családtagonként 180 euró bevételt prognosztizálnak. Így tehát a példánkban szereplő 12 fős család bevétele 2160 eurónak kellene lennie. Ez egy picivel a létminimum feletti életet biztosítaná.

Ennyi egy családtípusú gyermekotthon össz bevétele = 1620 euro

Ennyi kellene a létminimumhoz = 2160 euro
Hiány a létminimumhoz = 540 euro

Ma egyházak és alapítványok azzal segítik a családtípusú otthont üzemeltető családokat, hogy ingatlant adnak nekik, ahol minimálisan kell csak hozzájárulni a rezsihez. Segítenek az iskoláztatásban, nyaraltatásban, és sokszor adnak tisztító és tisztálkodó szereket, valamint élelmiszer adományt. Ez biztosítja a családok számára, hogy megélhessenek. Ez az az 540 euro, ami nem hiányozhat a család kasszájából. Ehhez a szakmai és emberi háló is nagyon fontos a családoknak.

Elmeséltem tárgyaló partnereimnek, hogy mi, a VONESZO, ezt szeretnénk megvalósítani, hiszen ebbe  van tapasztalatunk. A hiányzó összeget szeretnénk minden induló családnak biztosítani.

15:00

Még mindig ott ültünk és beszélgettünk. Majd, Gergely atya átvette a szót. “Bandi, ez nagyon jó ötlet! Adunk nektek egy ingatlant. Nézzük is meg.”

Jöhetne a kérdés, hogy miért nem ők, a katolikus egyház szeretnének a fenntartók lenni? Miért szükséges a VONESZO? És a kérdés nem is alaptalan.

A VONESZO-ban az a potenciál, hogy számos helyen már támogatókkal rendelkezünk. Valamint, olyan humán erőforrásunk van lelkes, fiatal önkéntesekből, amelynek szervezése nagy feladat. Gergely atya ezért látja jónak, ha együtt indítjuk útnak ezt a projektet.

Távlati célunk, hogy több otthont hozzunk létre és a gyermekeknek egyfajta tanodát is üzemeltessünk. A nevelőknek beszélgetéseket, kurzusokat, konferenciákat szervezzünk. Erre már nincs kapacitása a ferences rendnek.

Megtetszett tehát az ötlet Gergely atyának, és belevágtunk.

Megnéztük az ingatlant.

19:00

Találkoztam egy házaspárral, akik szeretnének ilyen modellben gyermekeket vállalni, de – ahogyan a feleség fogalmazott – pont erre vártak. Az volt számukra a rémisztő, amit ide felvázoltam, az anyagiak, és a bizonytalanság. Arra vártak, hogy valahogy lendületet kapjanak egy új szervezet megjelenésével.

23:00

Leültünk kicsit a kertben. Pihentem, és beszélgettünk egy sör mellett a napunkról. Nehéz volt, és eredményes. Ezért jöttem. Karnyújtásnyira az első VONESZO Alapítvány által felkeresett család, akik vállalják, hogy családtípusú gyermekotthonban nevelnek maximum 10 gyermekekt.

2018.09.15.

9:30

Hazaindultunk, a határon megint álltunk vagy két órát, de velem madarat lehetett volna fogatni. Nem hatott rám a várakozás.

15:03

Hazaérkeztem a kis családomhoz és egyből mentünk nagymamám 90. születésnapjára. Kilencven éve alatt három gyermeke, kilenc unokája és tizenkilenc dédunokája született. Hatvannyolc éve él házasságban nagypapámmal. Boldog születésnapot Nagyi! Köszönjük, hogy vagy nekünk!

Első elfedező utam Kárpátalján

5:15

Nem először keltem útra Kárpátalja felé, de olyan útra, ahol felfedezünk új lehetőségeket, legutóbb 2014 tavaszán vállalkoztam. 2014 óta konkrét családokhoz jártunk bevásárolni, és támogatni őket egyéb módokon. Ez most nem az, ez kalandozás, felfedezés, innovációs út.

Csörgött a vekker. Puszi az asszonynak, gyors készülődés, indulás. Oktogonon Gyurival – egyik önkéntesünkkel – találkoztam pontban hatkor. Irány az M3, cél Nagyszőlős (Kárpátalja). Ezt követte nettó 3 óra utazás a határig. Nagyon szeretem a benzinkutakon a tejeskávét, sok tejjel cukorral.

10:27

Megérkeztünk a határra. Aki nem járt még valamelyik ukrán-magyar határon, annak írom, hogy olyan ez, mint az első randi: függetlenül attól, hogy mit mondtak róla és mit írtak a neten, igazából bármi lehet. Átjuthatsz 20 perc alatt is, és várhatsz itt 5 órát. Most hamar, húsz perc alatt átértünk.

Az ukrán területen Nagyszőlős úgy 20 perc autózásra van a határtól befelé. Azért írom az időt és nem a kilométert, mert itt semmit sem mond senkinek, ha km-t mondasz. Ugyanis az utak általában nem jó minőségűek. Van olyan, hogy 10 km-t 20, de van olyan, hogy 50 perc alatt teszünk meg.

Ezúttal nagyon meglepődtem, mert felújítások voltak és remekül tudtunk haladni.

11:27

Ukrán hősök szobra, tilosban parkolók, borzalmas utak, mindenki éli az életét az út mellett: piac a főúton, Zsigulik, Passatok (Volkswagen) és Porsche terepjárók. Szóval, megérkeztünk Nagyszőlősre.

Kiszállás. Némi várakozás után megjelent az első férfi, aki ebédszünetében kijött, hogy találkozzon velünk. Beszélgettünk. Sok hasznos dolgot mondott el egy leendő gyermekotthon létrehozásával kapcsolatban. Félreértés ne essék, nem véletlenszerűen leszólított emberek ők, akikkel ezen a napon találkoztunk. Előre leszervezett találkozók voltak.

Később begurult egy magyar, és megállt a tilosban – természetesen egy Passat. Beszálltunk. Kapcsoltam volna be magam, de az öv csatja helyén egy ék van. Tudod, hogy ne csipogjon a kocsi a be nem kapcsolt öv miatt.  Halkan odasúgta a sofőr: “Hagyd az övet, ez nem Magyarország, itt rend van.” Majd elindultunk a tilosból.

Útközben találkoztunk a helyi Karitász vezetőjével Németh Sándor Úrral. Átültem a kocsijába, ahol makulátlan tisztaság fogadott és itt volt öv. Becsatoltam. Elvitt minket egy családhoz, ahol az anyuka egyedül nevel – kapaszkodj meg – tizenegy gyereket. Van kertjük nagyon rendezett háztájival. Állatokat is tartanak. Szuper rendezetten és szépen élnek. Sándorral sokat beszélgettünk arról, hogy mik egy gyermekotthon üzemeltetésének költségei, nehézségei, szépségei.

Egyre jobban szeretnék egy családtípusú gyerekotthont létrehozni itt Kárpátalján. Ehhez kell 1) saját ukrán alapítvány mindennel együtt 500 euróból 2) egy saját ingatlan nagyjából 30.000 dollárból 3) és egy házaspár, akik majd 10 gyermeket nevelnek – ezt hívják családtípusú gyermekotthonnak. Az ukrán állam ezt a modellt nagyon támogatja. Mostani utunk célja az volt, hogy ehhez kerestünk kapcsolati és tapasztalati forrásokat. Ez az otthon nem lesz a VONESZO tulajdona, a család önálló jogi személyként üzemel, mi a hátteret biztosítjuk majd nekik.

Körbejártuk még a házat, fényképeztünk egy keveset, majd megköszöntük az asszony vendégszeretetét. Ekkor eszembe jutott, hogy itt vannak a ferencesek. Elindultam hozzájuk – na ez kivételesen hirtelen jött ötlet volt. Csak később derült ki, hogy mennyire jó ötlet volt.

12:50

Csöngettem. Lehel testvér nyitott ajtót, aki éppen spanyolul tanult a kertben. Jót beszélgettünk, és szokásomhoz híven hamar az alapítványra terelődött a szó. Említette, hogy van két atya, akikkel beszélhetnék, mert lehet, hogy van ott valami ingatlan. Hiába, a személyes találkozók ereje nem mérhető össze egyetlen Skype, vagy FB beszélgetéssel sem. Elköszöntünk, de előtte elkértem tőle pár elérhetőséget.

13:37

Utunk Beregszász felé vitt minket, ahol Farkas Gabriellával, egy jogász hölggyel beszélgettünk. Már korábban felvettem vele a kapcsolatot telefonon és emailen. Kettőre volt megbeszélve a találkozó, picit késtem. Feltettem neki azokat a kérdéseket, melyeket az ide vonatkozó ukrán törvények alapján kijegyzeteltem. Személyes találkozónk alapján is beigazolódott, hogy nagyon profi a hölgy. Megint haladtunk előre egyet.

15:34

Rájöttünk Gyurival, hogy nem ettünk még ezen a szép napon, csak kávéztunk. Elmentünk a beregszászi Páva Étterembe és ettünk. Finom volt. A Páva Beregszászon mindig finom. Igazi házi leves és rántott szelet görögsalátával. Hozzá a kötelező kóla és mentes víz. Mennyei volt. Közben lehetőségünk adódott Gyurival arra, hogy átbeszéljük az eddig történteket és felkészültünk a következő megbeszélésekre. Ilyenkor egy térképet készítek, hogy hol kivel találkoztunk és miről beszélgettünk. Azt is odaírom ilyenkor, hogy pontosan milyen tisztségeket tölt be, és miben lehet a segítségünkre.

16:35 (árukapcsolás)

Ez után találkoztunk a beregszászi főiskola szakképző intézetének vezetőjével, Soós Katalinnal, és megbeszéltük, hogy folytatjuk a megkezdett közös munkát. Itt 2017 tavaszán indítottunk el egy együttműködést, és 2017 őszén tartottuk az első érzékenyítő alkalmat a végzős szociálpedagógus hallgatók számára. Ezért írom, hogy árukapcsolás, hiszen utunk fő célja most a leendő családtípusú gyermekotthon volt, nem a főiskolai projekt.

Megbeszéltük tehát, hogy újabb alkalmakat fogunk tartani. Ez azt jelenti, hogy idén 2*2 nap érzékenyítést és önismeretet viszünk a fiatalságnak

17:41

Ez után találkoztam egy helyi alapítványokban járatos hölggyel, Adriennel, akivel már volt is közös pályázatunk. Elmeséltem neki a napomat és bíztatott, hogy ne adjam fel. Nem adom. Adriennel eddig csak online találkoztunk, érdekes volt életünkben először offline beszélgetni egy épület előtt, mely fel volt állványozva és minden pillanatban attól féltem, hogy az egyik munkás éppen rám ejt valamit. Hazafelé a kötelező csoki és egyéb szuvenyírek vásárlása következett, és irány a határ.

A határ felé mindig valamiféle szorongó érzéssel haladok, sosem lehet tudni, hogy mi vár ott ránk. Ma már egyszer átjutottunk, de ez megint egy első randi lesz.

18:34

Határ. Várni kellett 2,5 órát, de átjutottunk. Szerencsére volt térerő és mobilinternet. Átbeszéltük a következő út stratégiáját, a lehetséges újabb személyekkel való találkozás lényegét. Eltelt az a röpke 2,5 óra.

0:51

Érdekes, pont a születésnapomon – augusztus 31. -, és pontosan akkor értem haza, amikor percre pontosan születtem 36 évvel ezelőtt. Boldog születésnapot Bandi bácsi!

Összességében sikeres utunk volt. Lesz egy kárpátaljai család, akik létrehoznak egy családtípusú gyermekotthot, és mi őket támogatjuk ebben. Utána segítünk még egyet, és még egyet. Ezért még tenni kell sokat. Azt látom, hogy odakint és idehaza is sokan segíteni szeretnének, de most olyan fázisban vagyunk, ahol még néha mi sem tudjuk mi a segítség számunkra.

Úgy vagyok vele, hogy ha eddig eljutottam, ha már ennyi ember érti, hogy mit csinálok, akkor elmegyek a végéig.

Olyan szépet mondott ma nekem az egyik kárpátaljai barátom: “Bandi, te olyan ember vagy, akinek már az is megéri, ha két embernek segítesz. Ez a munka nem látványos, de cserébe nehéz. Neked találták ki.”

Mondjuk, ahogy látom a barátaimat, pontosan ilyen nehéz tud lenni, – vagy legalábbis terhes – bejárni a munkahelyre minden nap 8-ra és hazamenni 7-re. Semmi különbség, csak én ahhoz nem értek, én ehhez értek. Megálmodni valamit, ami még nincs, és után megvalósítani. I’m a vision holder.

Köszönöm. Megyek tovább, tarts velem. Egyelőre csak azt tudom, hogy jó az irány. A végében sok meglepi lesz.

Családban a legjobb

“Ha ukrajnyaba jöni, kicsi tudni kell ukranyul!” – hangzott a kedves mondat egy, a kalasnyikovját oldalra hajtó, mintegy kettő méter magas ukrán női határőrtől, miután első alkalommal átléptük a magyar-ukrán határt.

2014-ben Robi cimborám írt egy SMS-t: “Kárpátalján háború van, megyünk?” Én két hét alatt megszerveztem az utat, és az SMS után 336 órával, már úton voltunk Kárpátaljára 300.000 forint költőpénzzel és azzal az eltökélt szándékkal, hogy segítünk, ahol szükséges. Akkor megtaláltuk a megfelelő helyszíneket.

Nemrégiben, 2017 októberében Robi cimborám újra felhívott. Most azzal az ötlettel állt elő, hogy hozzunk létre egy kárpátaljai otthont. Sokat érleltem az ötletet, de több előkészítő tárgyalás után, végül felfedező útra indultam az akció-csapattal. Az ötlet jó volt, és rájöttem, hogy nem otthonokat szeretnék létrtehozni, hanem azokat a szülőket szeretném támogatni, akik vállalnak gyermekeket, és családtípusú gyermekothhonokat szeretnének beindítani.

Szeretnék tehát létrehozni egy szociális hálót a kárpátaljai családtípusú gyermekotthonok számára. Az ilyen megvalósítások vezetője én vagyok a csapatban, így fontos volt magamévá tenni az ügyet.

Többen ösztönöztek, hogy írjak az előkészületektől kezdve egy blogot. Szeretném, ha követnéd ezt a kalandot, életem egyik legnehezebb vállalását – a házasság és a gyermekek után. Családapaként mondjuk az sem kis vállalkozás, amikor a szintén családapa barátaimmal próbálok megszervezni egy találkozót, de ezt most – még – hagyjuk.

Nagyon nehezen hiszik el Kárpátalján, hogy mi olyan emberek vagyunk, akik pusztán azért tesszük, amit teszünk, hogy másoknak jó legyen – és emellett – vagy pont ebből – tisztességesen meg is tudjunk élni. Kárpátalján kevés hozzánk hasonló idegennel találkoztak az évtizedek során, és többször megütötték a bokájukat az emberek, ha megbíztak valakiben. A kárpátaljaiak vendégszeretete és kedvessége határtalan, bizalmukba azonban hosszabb idő után engednek.

Én egykor nevelőként dolgoztam, ez sokat segít a tárgyalásoknál. Hamar megtaláljuk a közös hangot a szociális területen dolgozókkal. Emlékszem, hogy amikor 2014-ben először jártunk a rahói gyermekotthonban – ahol jelenleg is egy 10 fős családot támogatunk – egyből éreztem a kezdeti bizalom körét, amikor kiderült, hogy magam is voltam a barikád másik oldalán – mármint, hogy én is voltam nevelő. Ugyanakkor itt is idő volt, amíg kialakult egy jó partneri bizalmi kapcsolat.

Eltökélt szándékom lett tehát, hogy segtíünk létrejönni egy, majd több otthonnak Kárpátalján. Olyan otthonoknak, ahol különösen nagy erőt fektetünk a gyermekek és a nevelők oktatásába. Kiemelten figyelünk a magyar, ukrán és angol nyelvek elsajátítására és arra, hogy tudjanak gondolkozni, tudják kifejezni magukat a gyermekek. Erre számos szuper módszertan van már világszerte és számos önkéntesünk is, akik ebben segíteni fognak. Sokan végzik ezt a missziót már Kárpátalján, de úgy látom, jól fog jönni a friss erő.

Miért fogalmazódhatott ez meg bennem?

Budapestre és Szentendrére jártam iskolákba, és finoman szólva, sehol sem avattak díszpolgárrá. Volt olyan iskola, ahol el tudták érni szüleim, hogy közös megegyezéssel távozzak, de erre nem mindenhol adták meg a lehetőséget. Egyszer – rövid időre ugyan, de – kikötöttem a Ferences Gimnáziumban, Szentendrén. Második, sőt első otthonom lett szinte a város. Sikerült a 6 éves gimnáziumi évből kettő és felet egy olyan közösségben eltöltenem, akiknek tagjai máig kísérik életemet. Baráti köröm túlnyomó többségét alkotják a mai napig is az egykori ferences osztálytársaim, és ez már nem is fog változni.

Akik akkor is veled vannak, amikor mindenki elhagyott és senki sem bízik benned, igen, ők a barátaid. Így volt ez az elmúlt 23 évben velük is. Ők segítettek nekem létrehozni az alapítványomat, amihez kezdetben semmim nem volt – a víziómon kívül. Később többen csatlakoztak, akik már nem az osztálytársaim voltak, ők is sokat tettek hozzá. Lesz róluk szó bőven.

Szeretnék gyermekotthonokban élő gyermeknek és a nevelőszüleiknek segíteni legjobb tudásom szerint. Úgy gondolom, hogy én is sokkal hamarabb találtam volna rá önmagam erőforrásaira, ha többen vannak mellettem olyan felnőttek, akik valóban foglalkoznak velem. Hiszem, hogy minden ember egy kincs, és meg kell adni mindenkinek a lehetőséget, hogy erre a kincsre először saját maga, majd a környezete is rátaláljon. Lehetőséget lehet adni, pályára lehet vinni, helyzetbe lehet hozni minden embert, és hiszem, hogy valamit meg tud mutatni magából, amit eddig nem láthattunk. Figyelni kell az emberre és a hozzá illő célokat kell elé tenni, és segíteni neki, hogy elérje, ilyen egyszerű.

A gyermekekhez önkénteseket viszünk, akik külön-külön foglalkoznak majd velük. Erre szerintem már ma rengetegen jelentkeznének. Szuper dolog az önkénteség, és szuper dolog valakinek önként segíteni abban, hogy egyre mosolygósabb, önbizalommal telibb emberke lehessen. Később pedig olyan felnőtt váljon belőle, akinek szintén fontos, hogy odafigyeljen az elesettekre, kicsikre és sérültekre.

Ma már negyedik éve járunk Kárpátalján családokhoz, akiket támogatunk, és idén először indultunk úgy útnak, hogy nem valamilyen otthonba mentük, hanem tárgyalásokat folytattunk egy lehetséges családtípusú gyermekotthon beindításáról.

Elindítom tehát ezt a blogot, részben ezekkel a konkrét utakkal. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egy utazó krónikás vagyok.

Gyere tovább velem!