VONE-SZOciális háló

“Te Bandó, akkor ez valójában nem a VONESZO otthona lesz, ugye?”

Máté barátommal beszélgettünk, és szuper meglátása volt a témában. Igen, amikor valamit nagyon értek, akkor nehezen magyarázom el. Valóban, a leendő otthonok nem a VONESZO otthonai lesznek. Én ezt nem szeretném. Én pont azért hoztam létre a VONESZO-t, hogy egy védőháló lehessen. A lényege, hogy tanítsuk meg az embereket – ebben az esetben a neveőszülőket – arra, hogy önállóan tudjanak létezni. Ők pedig – a mi közreműködésünkkel – átadhassák tudásukat a gyermekenek.

Mit jelent ez?

  1. Keresünk egy alkalmas ingatlant;
  2. keresünk egy alkalmas családot;
  3. keresünk velük közösen annyi gyermeket, amennyit be tudnak fogadni;
  4. segítünk a beindulásnál minden jogi ügy intézésében;
  5. segítünk a családnak a beköltözésben és a ház csinosításában;
  6. szakmai, emberi, baráti jelenléttel végigkisérjük a család életét;
  7. támogatási rendszert építünk ki számukra;
  8. családokkal és intézményekkel kapcsoljuk össze őket;
  9. majd fokozatosan elengedjük a kezüket.
  10. pontosan ITT olvashatsz erről.

Ez a model. Egyfajta háló, a VONE-SZOciális háló kiépítése a cél. Ezt a szót most találtam ki.

Azért fontos ezt hangúlyozni, mert ugyan csak Máté barátom nem értette a dolgot, de lehet, hogy többen vagytok, akiknek ez nem állt össze.

Annak idején nagyon nehezemre esett a kémi. Nagyapám, aki vegyész mérnök szárnyai alá vett. Két hétig tanultunk egy évzáró dolgozatra, ahol az volt a tét, hogy megbukom-e vagy sem. Témánk a szerves kémi volt. Utáltam. Amikor Nagyapa elkezdett velem erről beszélgetni, akkor már nem is volt olyan rémes. Mesélt arról, hogy hogyan talált fel ezt-azt, és mindezt a szerves kémia segítségével. Elmagyarázta a logikáját is, hogy mit miért neveünk úgy ahogy. Izgalmas kaland volt vele a tanulás.

Mai napig emlékszem mindenre, amit akkor megtanultunk, és meg is szerettem volna a szerves kémiát, ha nem az év végi tök utolsó dolgozatra készülünk. Ez után ugyanis soha többé nem volt kémia óra az életemben. A dolgozat? Hmm, ötös lett [más országok olvasóinak írom, hogy ez a legjobb jegy nálunk – a szerk.], és a tanár kiemelte, hogy érdekes módon – ugyan több ötös dolgozat is született- a Vitéz dolgozatánál érezte egyedül, hogy érti csíziót. Rendes ember volt Maknics tanár Úr, képzeljétek, nem kettes, hanem hármas lett az év végi jegyem. Miért? Mert leült velem egy felnőtt, és mesélt, majd tanított. Felfedezhettem azt a világot, amit Ő ismer. Átadta a tudását élvezettel, élmények során keresztül.

Nehéz elmesélni, hogy mit szeretnék. Nehéz. Nehezen adom át nektek, hogy mi a fenét keresek én Kárpátalján (meg úgy a szociális szektorban összeségében) és mit szeretnék ott pontosan. De én tudom, és remélem hamarosan ki is jön már belőlem.

Amit eddig tudok az az, hogy védőhálói szeretnénk lenni a kárpátaljai, aztán más területen élő rászoruló családoknak. Olyan háló, mint a szerves kémiában is van. Sok szénatom és oxigén, meg miegymás. Izgi vegyületek. Át szeretném adni azt a tudást (szociális munka, pszichodráma, szervezetfejlesztés, vezetéselmélet, coaching), ami már meg van nekem. Hiszem, hogy ez a legjobb helyen egy-egy gyermkeotthonban lesz.

konkurencia

BAL: Tádé, Dénes, Meory, Zsiga

„Bandi! Megvan még az egy hely a kocsiban?”

Megvolt. Dénes barátom érdeklődött, hogy szabadsága idején eljöhet-e 340 km-t, és átlépve a magyar-ukrán határt, segédkezhet-e nálunk a  VONESZO újabb projektjében, ahol családokat sarkallunk arra, hogy vállaljanak gyermekeket, és hozzanak létre családtípusú gyermekeotthonokat. Három másik barátom mellé ült be szerdán reggel hétkor a kocsiba. Remek lehetett a hangulat az úton,  a kép erről árulkodik.

Jómagam, már kiscsaládommal lent vártam őket Nagyszőlősön. [A harmadik „ö” rövid – a Szerk.] Hétfőn éjjel jöttünk, és szerdáig csak reménykedhettem, hogy egyáltalán elindulnak-e ezek a jófej emberek, hiszen annyi minden közbejöhet manapság. Főleg ilyen elfoglalt emberek esetében. Fantasztikus érzés lett úrrá rajtam, amikor megkaptam a fenti képet. Nah, jól van, úton vannak. Huh.

Kocsijukban az egy főre jutó jogászok száma elérte a kritikus határt, sőt meghaladta. Mind jogászok. Ezzel együtt, vagy ennek ellenére szeretem-e őket? – Nos, ezt most hagyjuk. Lényeg, hogy a szabadságuk alatt eljönnek, és beton oszlopokat szednek ki a földből, hogy gyermekek tudjanak majd itt focizni Bandi bácsival és más mindenre elszánt VONESZO-önkéntessel.

Tádé barátom igen jó marketing tanácsokkal látott el. Egyik tanácsa az volt, hogy említsem meg az embereknek, hogy mi valójában ugyanazt akarjuk, amit Csaba testvér alapítványa, természetesen a helyi és a  VONESZO-s sajátosságokkal. Hallottam egyszer ugyanis Csaba testvért beszélni. Kérdezte tőle a riporter, hogy mire vágyik, mire van szüksége. Ő azt említette, hogy ”konkurenciát” szeretne. Nos, a VONESZO nem a klasszikus értelemben, hanem inkább a szó legnemesebb értelmében az lesz.

Mi gyermekbarát intézmények szociális menedzsmentjét és mentorálását végezzük. Hasonlóság tehát, hogy gyermekek életét szeretnénk jobbá tenni. Ugyanakkor nagy figyelmet fordutunk az őket nevelőkre is.

Tádé barátom még azt is említette, hogy az emberek nem szeretnek sokat olvasni. Nekem nagyon sok barátom jelezte, hogy olvassák a blogomat, hála Istennek. Tehát nekem mások a tapasztalataim. De tudod mit Tádé, teszek egy próbát, most röviden írok.

Serkentette agyunkat a beton oszlopok kiszedése. Barátaim további remek tanácsokkal láttak el. Zsiga azt említette, hogy legyek tárgyilagosabb, meséljek többet arról, hogy konkrétan mit csinálunk. Illetve ő sokkal több képet szeretne látni, mert az beszédes. Szerinte sem olvasnak sokat az emberek.

Legyen akkor barátaim tanácsára ez egy rövid, konkrétabb és képekkel teli, tárgyilagos bejegyzés.

Keddtől péntekig dolgoztunk a leendő gyermekotthonban.

Számok:

  • 13 óra munka a kertben
  • 5 óra takarítás a házban
  • 13 óra adminisztratív és háttérmunka
  • 10 óra utazás
  • 10-12 óra egyéb szellemi munka, ötletelés, beszélgetés a hogyanrol
  • 2,5 liter kávé
  • 24 beton oszlop (+47 méter vas huzal)
  • 4 vas oszlop
  • 18.000 forintnyi eszköz
  • 60.000 forintnyi egyéb ráfordítás
  • 1456 km autózás
  • 7 önkéntes
  • 5mm eső
  • 1 cél
  • van 1 szó: VONESZO!

VONESAP

Hotel Balatonfüred ****, Infótér Konferencia 2018.10.09.

Tóth Attila kollégám után szabadon használom a “VONESAP” kifejezést, melyet Ő talált ki. Nyertünk az S.A.P. és az NHIT közös pályázatán. Ezt talán tudod már. Innen jött Attilának a VONESZO és az SAP szavak összeolvadása. Zseniális.

Ami viszont ott és akkor éppen történt velem, nos, azt biztosan nem tudod. De hol történt és mi?

Amikor felhívott a pályázat kiírója, hogy nyertünk, akkor még nem sejtettem, hogy ilyen körülmények között vehetem át a díjat.

Ha Matyi barátom – akivel 2000-ben még a szentendrei utcákon terveztük, hogy mire költjük a lottó nyereményt [szelvényünk nem volt – a szerk.] – meglátja ezt a képet, tudja. Mindent tud. És a többiek is, akikkel felnőttem. Mi mindent? Azt, ami ott és akkor a Hotel Füred négycsillag teraszán bennem volt. Erre jött egy fotós, és lefotózta.

Nem akármilyen fotós, véletlenül pont az esküvői fotósunk Pelsőczy Csabi. Igen, kicsi a Világ. Pont itt volt. Itt volt, és lefotózott, miközben az járt a fejemben, az. Tudod.

Az, hogy honnan indultam, és most hol vagyok és hol lehetnék. Közhely? Igen. És? Legyen. Egy budai aszfaltbetyár, akit kirúgtak pár iskolából, állandóan a bukás szélén táncolt – de sosem bukott -, kimaradt otthonról és mindig harcolt minden ellen, az ellen is, ami ellen pont nem kellett volna.

De miért beszélek magamról egyesszám harmadikban? Hiszen én vagyok én.

Igen, én vagyok az a srác. Pontosabban, az is én voltam. Ma itt állok a Hotel valaminek a krómozott korlátjának dőlve, és várom, hogy átadják az alapítványomnak azt az összeget, amit hátrányos helyzetű fiatalok edukációjára fordítunk. Ez a hivatásom. Segítek.

Képzeld, még digitális falunap is lesz, király dolog ugye apuskám? Mondaná Csónakos. De miért jutott pont Csónakos az eszembe? Nos, egyáltalán nem azért, mert a Balatont néztem.

Azért mert folyton a fejemben vannak a régi évek és a régi srácok. Ilyen ez az ősz.

Kiálltam a Hotel izének a teraszára, a krómozott korlátjának dőlve, és a srácok jutottak eszembe. Eltelt. Ma már középkorúak vagyunk mind. Mind, akik egykor ott sétáltunk a szentendrei macskaköveken és álmodtunk. Mit? Hát nagyot. Mert álmodni, csak nagyot érdemes.

Álmodtunk a meg nem játszott lottószámok nyereményének elköltéséről, a legszebb csajok meghódításáról, szuper autókról és sok utazásról. Focisták is voltunk képzeletben. Meg fejvadászok és sötételfek.

És közben kiálltunk egymás mellett, segítettük egymást – tüzet adtunk, hazacipeltük egymást, stb. – és álmodoztunk.

Emlékszem mennyire akartam időutazni. Látni magamat, hogy milyen leszek. Ki lesz a feleségem és milyen az otthonom. Sokat beszeltünk a jövőről.

Mit nem tudtam akkor? Azt, hogy ma, ez az álmodott korban lévő életerős ember, aki annyira akartam lenni: vajon mit érez? Hmmm. Mit? Lehet, hogy ma sem tudom. Mondatok mondatok hátán már mióta, de nem jön az érzés. Nem jön.

Nos. Jól érzem magam köszönöm.  (Még egy adag közhely.) Mindenem megvan. (Még egy.) De tényleg. Minden. De akkor?

Azért egy kívánságom lenne Mátyás barátom. Lehetne újra, csak egy napig 2000 szeptembere?

Hogy mit csinálnék, ha újra 2000 szeptembere lenne egy napig? Ugyanazt.