Miért járunk Zsobokra?

Színes est Zsobokon, 2018 szeptember Jobbról: Zsóka, Jani, Kingu, Márkó, Reni, Gábor, Katinka, Bandi

Két budapesti felkészítő alkalom után úgy éreztük, hogy ideje az önkéntesekkel az első “Színes est”-et megtartani Zsobokon. Az alkalom lényege az volt, hogy egész nap alkothattak a gyermekek és a nevelők, melyről este egy kiállítást rendeztünk.

28. alkalommal indultunk útnak. Ezen a hétvégén is az volt az elsődleges célunk, hogy olyan együttlét legyen, melyet közösen formálunk a résztvevőkkel.

Programunk elsődleges célcsoportja a nevelők, akik a gyermekekkel foglalkoznak. Szeretnénk, hogy szakmailag érett, friss nevelők foglalkozzanak a gyermekekkel. Most is ketten a nevelőkkel, heten pedig a gyermekkel foglalkoztak.

Számomra nagy kérdés volt egy éve ilyenkor, hogy egyáltalán folytatjuk-e a munkát. Az önkéntesek létszáma csökkent, a zsoboki alkalmak hangulata veszített egykori fényéből.

És akkor az önkéntesekkel – akik kitartottak a missziós munka mellett -, megfogalmaztuk, hogy változnia kell a Zsobokon végzett munkánknak.

Öt év után először 2017-ben én is részt vettem a gyermekprogramon, ahol sikerült tullépnem az árnyékomat. Ugyanis nevelőként nagyon kiégtem 2012-ben és azóta fiatalokkal és felnőttekkel foglalkozom a VONESZO rendezvényeken. Gyermekekkel nem.

Nagy áttörés volt nekem a 2017. szeptemberi kirándulás, ahol minden korosztály képviseltette magát. De ennyivel nem úsztam meg. Utána szerveztünk három zsoboki alkalmat, melyek összességében – igy utólag látom, hogy – a reményt ugyan hordozták, de mégsem volt bennük a régi tűz. Bennem sem.

Az igazi változást az hozta meg, hogy le kellett mondanunk az egyik alkalmat, ugyanis a 2018. májusi alkalom nem bírta el, hogy a nyolc utazóból négyen lebetegedtek. Dráma volt ez számomra, igazi katasztrófa. Azt hittem vége. Ennyi. Ilyen még sosem volt. Sosem mondtunk le korábban “Zsobokot”.

És akkor tapasztalhattuk meg azt a bőrünkön, hogy amikor valami véget ér, egy új remény fakadhat. Fakadt. Sokkal komolyabban, profibban álltunk hozzá a 2018. júniusi út szervezéséhez.

A HR és maguk az önkéntesek elkezdték komolyabban venni alkalmainkat. Zsókával* és Kinguval** rákapcsoltunk. Nyáron megnyertük első pályázatukat Zsobokra. Elkezdett feltámadni a remény.

Új önkéntesek érkeztek és a nyári szuper alkalom után – melyet Juci*** tára-szervezett velem – újabb fiatal, lelkes tagok érkeztek a csapatba. Valami elindult.

Rengeteg munkánk volt abban, hogy rájöjjünk mire van szükség. Sanya**** megfogalmazása összegzi jól a felismerést. “Mi egy színházi darab két felvonása közötti szünetben megyünk Zsobokra, ezért nem lehet tematikus és minden részletre kiterjedő alkalmakat tartani Zsobokon.” Folyni kell az eseményekkel és hagyni, hogy történjen az, ami. Mi csak világos kereteket kell, hogy adjunk és nagyon rugalmasnak kell lennünk.

És eljött 2018 szeptember 28.

Ha azt mondjuk, hogy ez az alkalom volt eddig a legjobban összerakott, akkor jöhet rá a reakció, hogy: persze, pont ez, mert most jöttök épp onnan, így könnyű.

De nem is a legjobb volt ez, hiszen nincs ennek mércéje. A lényeg, nem ez. Megújultunk! Ez a lényeg. Semmi izzadságszag, kemény munka, szuper hétvége. Ehhez kellett az összes eddigi 27 alkalom és az eddigi összes önkéntes munkája. És Zsobok.

Végigmentünk azon az úton, ahol szembenéztünk a félelmeinkkel. Rátaláltunk az erősségeinke, összehangolódtunk és újra olyan programokat viszünk amire szükség van. Se többet se kevesebbet.

Miért járunk Zsobokra? Mert Zsobok már mi is vagyunk. Nem vendégek vagyunk, hanem gazdák, gazdái annak, amit képviselünk. Elfogadjuk az embereket úgy ahogy vannak, és szeretünk adni és kapni. Beismerjük ha hibáztunk, és hiszünk benne, hogy a Világ egy jó hely, főleg ha van elég tepertő és töpörtyű.

Bandi bácsi vagyok, álmodó és megvalósító és hibázni akaró.

Jólesz megölelni ma a kiscsaládom. Rátok is bontom a sört este szuper VONESZO-sok! Köszönöm!

Szuper csapat 2018 szeptember 30.

Zsóka* – Dreiszker Zsóka, A VONESZO-önkéntes, HR-koordinátor 2017. szeptembere óta. Zsókával 2017 nyara óta ismerjük egymást, egyik rokonom mutatott be neki, és egyből a VONESZO-ra terelődött a téma. 🙂

Kingu** – Csepregi Kinga, A VONESZO Alapítvány szakmai vezető-helyettese és a kezdetek óta lélekben és testben velünk munkálkodó önkéntesünk. Fő területe a csoportok vezetése nevelőknek. Kinguval 2011 óta ismerjük egymást a Wesley-ről.

Juci*** – Forintos-Berki Judit, 2018 tavaszán csatlakozó önkéntesünk, aki rögvest egy zsoboki alkalom társ-vezetésével hívta fel magára a figyelmet. A VONESZO-ba ZSóka hozta be.

Sanya**** – dr. Hortobágyi Sándor, a mindenes, aki főleg kivitelezésben (sofőr, faragó, fúró, ragasztó, labdázó, stb.) jeleskedik, és a háttér munkákból is bőven kiveszi a részét (marketing, weboldal, hírlevél, stb.). Sanyát már igen régóta ismerem, göröngyös úton, de végül eljutott a VONESZO-hoz, és most hála Istennek Ő is itt van. 2014-ben csatlakozott kedves feleségével.

Novák Péterrel beszélgettem

“Andris, van háromszáz forintod?”

Izgatottan ébredtem. Az járt a fejemben, hogy “Ma megyek a rádióba és beszélgetek Novák Péterrel”. Novák Pétert, mint közszereplőt a feleségem hozta be az életembe, amikor elkezdtünk “Beugró” részeket nézni a YouTube-on.

Azért, hogy a gondolatok összeálljanak szavakká ezen a szép késő nyári napon, felhívtam Kingát és Zsókát is, hogy segítsenek felkészülni a szakmai részből. Mindketten nyakig VONESZO-sok, és kiválóan kérdeznek. Illetve ismernek. Szóval tudtak segiteni.

Ahogy közeledett az interjú felhívtam a feleségemet is, megnyugtató volt. Mármint a hangja. Kifejezetten nyugtató és kedves hangja van a feleségemnek telefonon.

Délután négykor kezdődött az interjú a Váci úton. Atsétáltam. Jelenlegi irodám ugyanis nincs messze a TrendFM-től. Útközben vettem egy csomag rágót.

Az ajtóban találkoztunk Novák Péterrel. Pont akkor jött ő is be, amikor én. Az egy dolog hogy felismertem, de ő is. “Szia András!”, “Szia Péter.” Pontban ekkor felhívott a feleségem. “Felébredt a pici, jól vagyunk.” Egy apa nem apa fontos információk nélkül. “Puszi Drágám” majd letettem.

Bent voltam és próbáltam leplezni, hogy izgulok. Péter pörgött mint a búgó csiga. Majd leült a váróteremben és beszélt. Majd idegesen járkált. “Andris, van háromszáz forintod?” Volt, adtam. Majd eltűnt. Húsz másodperc múlva visszaszaladt. “Köszönöm, találtam.” Majd visszaadta a pénzt.

Újra visszajött. Mehetünk. Hozta a kávéját és láttam, hogy nagyon nincs képben. Annyit mondott felkészülésnek, hogy “Húsz másodperc és kezdünk.” Megnyugodtam. Erre készítettem egy szelfit. Nagyon nevetett.

“Ményentisztelt publikum…” És belekezdett. Olyan volt, mint egy profi. Mert az. Egyből váltott. Egyszer volt szerencsém Lothar Matthäussal beszélgetni a fociról, na az volt ehhez hasonló.

Novák Péter kérdései – és néha a saját válaszai – nagyon segítettek, együtt lüktetett velek. Mondanom sem kell, az első tíz percben nem arról volt szó, amit terveztem. Ugyanakkor azt vettem észre magamon, hogy kezdem megtalálni a hangomat és a felétől már tudtam hozni olyan dolgokat amiket feltétlen el akartam mondani.

Nagyon jó élmény volt és nagyon hálás vagyok Diának és Borinak, hogy összehozták a találkozót, lesz még remélem.

Szeretettel ajánlom az interjút:

https://kulturpart.hu/2018/10/02/volt_nevelok_szolgalata

Egy újabb felfedező utam Kárpátalján

“Kézcsókom, most budapesti vendégeket hoztam, de most fizetünk is!”

18:17

Ismét eljött a nap, amikor útnak indultam Kárpátaljára. Ezúttal két éjszakára. A fenti idézetet is képbe hozom, de még történt előtte egy, s más.

A dm pályázatunk díjátadójára mentem közvetlenül az út előtt. Kaptunk ugyanis a dm-től 500.000,- forintot a márciusi zsoboki nőnapunkra. Nagyon izgi volt, mert Novák Péter adta át jelképesen a díjat, őt nagyon bírom.

Megérkeztem a Nem adom fel kávézó elé. Leparkoltam. Novák Péter az utcán toporgott, hogy “hol van az a rohadt fizető automata”, majd ezt látva, odaléptem és segítettem neki. Legalábbis megmutattam azt a parkolási kódot, amit én ütöttem be a telefonomba. Úgy állt a dolog tehát, hogy vagy együtt büntetnek meg minket, vagy együtt nem.

A díjátadó remekül sikerült. Minden szépen ment, kaptunk enni és inni is, majd pont nálam elromlott a mikrofon. Az évek során megszoktam, hogy a “Vitéz” név miatt végig kell várnom mindenkit, amikor névsorrendben halad valami. A “VONESZO”-nál sincs ez másképpen. Sorra kerültem tehát a legvégén, és ki kellett állni negyven ember elé mikrofon nélkül. Mondanom sem kell, nagyon élveztem. Engem az motivál egy-egy felszólalásomnál, minél többen hallgatnak. Egy dologtól félek – és a nejem is erre hívja fel mindig a figyelmemet – hogy ne tévesszem el a fókuszt, maradjak a mondanivalóm lényegénél. Sikerült jó humoros, és egyben drámai módon bemutatni magamat és a VONESZO-t.

Az átadó után közvetlenül elindultam Kárpátaljára. Tomi barátom jött velem, aki jogász és remek tapasztalatai vannak projektek beindításában. Utam célja az volt, hogy rövidre zárjam: van-e keresnivalónk Nagyszőlősön, vagy nincs? Irány Nagyszőlős!

Az évek során, amikor Kárpátaljára mentem, szinte minden alkalommal más határátkelőn jöttem hazafelé, mint ahol kimentem. Így nem tűnt fel, hogy nem Nagyszőlős irányába haladtam, ugyanis a GPS elnavigált, én pedig nagyon jól elbeszélgettem Tomival. Régen láttuk egymást, jöttek a témák. Mikor átértünk a határon – mely most 2 órát vett igénybe – még mindig csak “fura” érzésem volt, mert baloldalon volt a benzinkút. Jobb oldalon szokott lenni. De nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget.

22:37

Átléptük a határt tehát, és elindultunk. Mikor Beregszászra érkeztem, akkor eszméltem fel, hogy nem Nagyszőlősön vagyok. Persze, tök sötét volt mindenhol, és véget nem érően csak dumáltunk. Beregszásztól még 30 kilóméter várt ránk, hamisítatlan ukrán utakon. Éjjel. Izgi volt, de hála Istennek, semmi gond nem volt.

23:07

Megérkeztünk Nagyszőlősre a ferencesekhez, ahol tárt kapukkal várt minket Gergely atya. Ettünk egy fantasztikus vacsorát, és beszélgettünk egy rövidet. Felkészültem a másnapra, és beállítottam a vekkert. Rosszul.

2018.09.14. péntek

8:56

Itt mindig bajban vagyok az idővel. Ugyanis az a furcsaság van Kárpátalján, hogy a kijevi időzónában vannak, és a budapesti időt mérik. Tehát minden hivatal 7:00-kor nyit, és 11:00-kor van az ebédidő. Kárpátalján 11:00-kor van dél.

Egy órával visszaállítottam az időt, de most sem kellett volna, így a 9:00-kor kezdődő találkozóra 8:55-kor keltem fel.

A polgármester úr volt olyan kedves, és fogadott a megbeszélttől később. Bementem hozzá. Bocskai Úr egy igen kedves és nagyon természetes ember. Olyan segítőkész, hogy már én éreztem magam kellemetlenül. Amikor kiderül, hogy mik a terveim, máris telefonált egyet és már mentem is Éva irodájába, aki egy másik zavarba ejtően kedves és segítőkész kárpátaljai hölgy. Éva foglalkozik a szociális ügyekkel, és egyből megtaláltuk a közös hangot.

A találkozókat György barátom szervezte le nekem, aki nélkül gyakorlatilag sehol sem tartanék. Ezúton is hálás köszönet!

10:47

Miután beszélgettünk, egy újabb tanácskozásra vonultunk el Gyurival és az egyik nagyon kedves ukrán barátjával. Ittunk egy kávét és csináltam pár szelfit.

Mire jöttem rá eddig és mikbe tudtam bevonni azokat, akikkel tárgyaltam?

  • kell egy ukrán VONESZO Alapítvány
  • kell egy ingatlan, ahová befogadjuk a családot
  • kell egy házaspár, akik befogadnak 10 gyermeket
  • minderre egy szuper fenntartható rendszer (ebben vagyunk a legjobbak)

11:53

Ezután a járási tanács vezetőjével találkoztam, aki hatalmas segítséget adott a leendő alapítvány megalapításával kapcsolatban. Ekkor megint beugrott valami: nem ettem ma még. Csak kávéztam.

Elindultunk Gyurival enni, és biztos voltam benne, hogy Tomi barátom – aki eközben a helyi viszonyokat mérte fel – valahogyan megtalál minket. Ő olyan túlélő típus.

Kicsit olyan volt aznap Nagyszőlősön, mint régen a Sziget Fesztiválon. Jártam még a Szigeten, amikor az emberek 20%-ának volt csak mobilja és nekik csupán a fele merte elhozni bulikba magát a készüléket. Az elhozott telefonok 10%-án volt pénz, és ezt 10% vallotta be. Így szinte semmi esélyed nem volt rá, hogy bárkit is megtalálj, aki elveszett a csapatból. Általában tízen indultunk a Szigetre, és a bejáratig 2-3 főt már el is veszítettünk. Majd valami csoda folytán reggel 5-6 között mégis mindannyian együtt indultunk haza.

Nagyszőlősön nem tudtam használni a telefonomat. A „Szigetes” időkre emlékeztetett. Tomi az utunkba akadt. Éppen egy nénivel beszélgetett. A piacon volt szőlőért, és bejárta a városnak ezen szakaszát. Szemlélődött.

12:28

“Kézcsókom, most budapesti vendégeket hoztam, de most fizetünk is!” Helyi barátom köszöntötte a helyi étterem tulajdonosát. Szeretem Kárpátalját. Ezek után bevittek minket egy VIP részlegbe.

Errefelé a menük általában 700 forint körül voltak, és ezért olyan ételt eszik az ember, mint sehol máshol. Mi csak egy levest ettünk, és közben átbeszéltük a napot. Felkészültünk a délutáni megbeszélésre, ahol ismét asztalhoz ültem Németh Sándor Úrral, aki a helyi Karitász vezetője. Valamint Gergely atyával, aki misszióban tevékenykedik, mint ferences rendi szerzetes.

13:43

Visszamentem a szállásra pihenni, és összeszedni a gondolatokat.

Nagyon kezdett összeállni a kép. Egyszerre élveztem és félelmekkel teli volt ez az egész. Erősen koncentrálnom kellett, mert már fáradtam.

14:00

Leültünk beszélgetni. Életem legszebb élménye lett belőle. Annyi kérdésem volt, hogy nem győztem őket sorolni. Ekkora már nagyon összeállt, hogy mit akarok.

Miről beszélgettem a két, családtípusú gyermekotthonokban járatos tárgyaló partneremmel?

Egy felelős házaspár akkor mer állami gyermekeket vállalni bárhol a Világon, ha biztonságban tudhatják gyermekeiket és megfelelnek az állam által előírtaknak.

Kárpátalján, ha valaki családtípusú gyermekotthont indít – tehát egy házaspár magához vesz 10 gyermeket -, akkor az ukrán állam gyermekenként 110 eurónak megfelelő hrivnyát ad a családnak, illetve a szülőknek a gyermekek után járó összeg 35%-át fizetik ki. Mellette a szülők nem dolgozhatnak hivatalosan máshol. Ez lesz ilyenkor a hivatalos 8 órás munkájuk – ami valójában 24 órás.

Könnyen kiszámítható, hogy egy 12 fős család (10 gyermek 2 felnőtt) így 1620 euróból kellene hogy megéljen. Ukrajna olcsóbb hely, mint Magyarország, de ennyire nem. Úgy kell számolni, hogy egy 10 fős családban akkor lehet minőségi nevelést és biztos jövőt adni a gyermekeknek, ha családtagonként 180 euró bevételt prognosztizálnak. Így tehát a példánkban szereplő 12 fős család bevétele 2160 eurónak kellene lennie. Ez egy picivel a létminimum feletti életet biztosítaná.

Ennyi egy családtípusú gyermekotthon össz bevétele = 1620 euro

Ennyi kellene a létminimumhoz = 2160 euro
Hiány a létminimumhoz = 540 euro

Ma egyházak és alapítványok azzal segítik a családtípusú otthont üzemeltető családokat, hogy ingatlant adnak nekik, ahol minimálisan kell csak hozzájárulni a rezsihez. Segítenek az iskoláztatásban, nyaraltatásban, és sokszor adnak tisztító és tisztálkodó szereket, valamint élelmiszer adományt. Ez biztosítja a családok számára, hogy megélhessenek. Ez az az 540 euro, ami nem hiányozhat a család kasszájából. Ehhez a szakmai és emberi háló is nagyon fontos a családoknak.

Elmeséltem tárgyaló partnereimnek, hogy mi, a VONESZO, ezt szeretnénk megvalósítani, hiszen ebbe  van tapasztalatunk. A hiányzó összeget szeretnénk minden induló családnak biztosítani.

15:00

Még mindig ott ültünk és beszélgettünk. Majd, Gergely atya átvette a szót. “Bandi, ez nagyon jó ötlet! Adunk nektek egy ingatlant. Nézzük is meg.”

Jöhetne a kérdés, hogy miért nem ők, a katolikus egyház szeretnének a fenntartók lenni? Miért szükséges a VONESZO? És a kérdés nem is alaptalan.

A VONESZO-ban az a potenciál, hogy számos helyen már támogatókkal rendelkezünk. Valamint, olyan humán erőforrásunk van lelkes, fiatal önkéntesekből, amelynek szervezése nagy feladat. Gergely atya ezért látja jónak, ha együtt indítjuk útnak ezt a projektet.

Távlati célunk, hogy több otthont hozzunk létre és a gyermekeknek egyfajta tanodát is üzemeltessünk. A nevelőknek beszélgetéseket, kurzusokat, konferenciákat szervezzünk. Erre már nincs kapacitása a ferences rendnek.

Megtetszett tehát az ötlet Gergely atyának, és belevágtunk.

Megnéztük az ingatlant.

19:00

Találkoztam egy házaspárral, akik szeretnének ilyen modellben gyermekeket vállalni, de – ahogyan a feleség fogalmazott – pont erre vártak. Az volt számukra a rémisztő, amit ide felvázoltam, az anyagiak, és a bizonytalanság. Arra vártak, hogy valahogy lendületet kapjanak egy új szervezet megjelenésével.

23:00

Leültünk kicsit a kertben. Pihentem, és beszélgettünk egy sör mellett a napunkról. Nehéz volt, és eredményes. Ezért jöttem. Karnyújtásnyira az első VONESZO Alapítvány által felkeresett család, akik vállalják, hogy családtípusú gyermekotthonban nevelnek maximum 10 gyermekekt.

2018.09.15.

9:30

Hazaindultunk, a határon megint álltunk vagy két órát, de velem madarat lehetett volna fogatni. Nem hatott rám a várakozás.

15:03

Hazaérkeztem a kis családomhoz és egyből mentünk nagymamám 90. születésnapjára. Kilencven éve alatt három gyermeke, kilenc unokája és tizenkilenc dédunokája született. Hatvannyolc éve él házasságban nagypapámmal. Boldog születésnapot Nagyi! Köszönjük, hogy vagy nekünk!