Első elfedező utam Kárpátalján

5:15

Nem először keltem útra Kárpátalja felé, de olyan útra, ahol felfedezünk új lehetőségeket, legutóbb 2014 tavaszán vállalkoztam. 2014 óta konkrét családokhoz jártunk bevásárolni, és támogatni őket egyéb módokon. Ez most nem az, ez kalandozás, felfedezés, innovációs út.

Csörgött a vekker. Puszi az asszonynak, gyors készülődés, indulás. Oktogonon Gyurival – egyik önkéntesünkkel – találkoztam pontban hatkor. Irány az M3, cél Nagyszőlős (Kárpátalja). Ezt követte nettó 3 óra utazás a határig. Nagyon szeretem a benzinkutakon a tejeskávét, sok tejjel cukorral.

10:27

Megérkeztünk a határra. Aki nem járt még valamelyik ukrán-magyar határon, annak írom, hogy olyan ez, mint az első randi: függetlenül attól, hogy mit mondtak róla és mit írtak a neten, igazából bármi lehet. Átjuthatsz 20 perc alatt is, és várhatsz itt 5 órát. Most hamar, húsz perc alatt átértünk.

Az ukrán területen Nagyszőlős úgy 20 perc autózásra van a határtól befelé. Azért írom az időt és nem a kilométert, mert itt semmit sem mond senkinek, ha km-t mondasz. Ugyanis az utak általában nem jó minőségűek. Van olyan, hogy 10 km-t 20, de van olyan, hogy 50 perc alatt teszünk meg.

Ezúttal nagyon meglepődtem, mert felújítások voltak és remekül tudtunk haladni.

11:27

Ukrán hősök szobra, tilosban parkolók, borzalmas utak, mindenki éli az életét az út mellett: piac a főúton, Zsigulik, Passatok (Volkswagen) és Porsche terepjárók. Szóval, megérkeztünk Nagyszőlősre.

Kiszállás. Némi várakozás után megjelent az első férfi, aki ebédszünetében kijött, hogy találkozzon velünk. Beszélgettünk. Sok hasznos dolgot mondott el egy leendő gyermekotthon létrehozásával kapcsolatban. Félreértés ne essék, nem véletlenszerűen leszólított emberek ők, akikkel ezen a napon találkoztunk. Előre leszervezett találkozók voltak.

Később begurult egy magyar, és megállt a tilosban – természetesen egy Passat. Beszálltunk. Kapcsoltam volna be magam, de az öv csatja helyén egy ék van. Tudod, hogy ne csipogjon a kocsi a be nem kapcsolt öv miatt.  Halkan odasúgta a sofőr: “Hagyd az övet, ez nem Magyarország, itt rend van.” Majd elindultunk a tilosból.

Útközben találkoztunk a helyi Karitász vezetőjével Németh Sándor Úrral. Átültem a kocsijába, ahol makulátlan tisztaság fogadott és itt volt öv. Becsatoltam. Elvitt minket egy családhoz, ahol az anyuka egyedül nevel – kapaszkodj meg – tizenegy gyereket. Van kertjük nagyon rendezett háztájival. Állatokat is tartanak. Szuper rendezetten és szépen élnek. Sándorral sokat beszélgettünk arról, hogy mik egy gyermekotthon üzemeltetésének költségei, nehézségei, szépségei.

Egyre jobban szeretnék egy családtípusú gyerekotthont létrehozni itt Kárpátalján. Ehhez kell 1) saját ukrán alapítvány mindennel együtt 500 euróból 2) egy saját ingatlan nagyjából 30.000 dollárból 3) és egy házaspár, akik majd 10 gyermeket nevelnek – ezt hívják családtípusú gyermekotthonnak. Az ukrán állam ezt a modellt nagyon támogatja. Mostani utunk célja az volt, hogy ehhez kerestünk kapcsolati és tapasztalati forrásokat. Ez az otthon nem lesz a VONESZO tulajdona, a család önálló jogi személyként üzemel, mi a hátteret biztosítjuk majd nekik.

Körbejártuk még a házat, fényképeztünk egy keveset, majd megköszöntük az asszony vendégszeretetét. Ekkor eszembe jutott, hogy itt vannak a ferencesek. Elindultam hozzájuk – na ez kivételesen hirtelen jött ötlet volt. Csak később derült ki, hogy mennyire jó ötlet volt.

12:50

Csöngettem. Lehel testvér nyitott ajtót, aki éppen spanyolul tanult a kertben. Jót beszélgettünk, és szokásomhoz híven hamar az alapítványra terelődött a szó. Említette, hogy van két atya, akikkel beszélhetnék, mert lehet, hogy van ott valami ingatlan. Hiába, a személyes találkozók ereje nem mérhető össze egyetlen Skype, vagy FB beszélgetéssel sem. Elköszöntünk, de előtte elkértem tőle pár elérhetőséget.

13:37

Utunk Beregszász felé vitt minket, ahol Farkas Gabriellával, egy jogász hölggyel beszélgettünk. Már korábban felvettem vele a kapcsolatot telefonon és emailen. Kettőre volt megbeszélve a találkozó, picit késtem. Feltettem neki azokat a kérdéseket, melyeket az ide vonatkozó ukrán törvények alapján kijegyzeteltem. Személyes találkozónk alapján is beigazolódott, hogy nagyon profi a hölgy. Megint haladtunk előre egyet.

15:34

Rájöttünk Gyurival, hogy nem ettünk még ezen a szép napon, csak kávéztunk. Elmentünk a beregszászi Páva Étterembe és ettünk. Finom volt. A Páva Beregszászon mindig finom. Igazi házi leves és rántott szelet görögsalátával. Hozzá a kötelező kóla és mentes víz. Mennyei volt. Közben lehetőségünk adódott Gyurival arra, hogy átbeszéljük az eddig történteket és felkészültünk a következő megbeszélésekre. Ilyenkor egy térképet készítek, hogy hol kivel találkoztunk és miről beszélgettünk. Azt is odaírom ilyenkor, hogy pontosan milyen tisztségeket tölt be, és miben lehet a segítségünkre.

16:35 (árukapcsolás)

Ez után találkoztunk a beregszászi főiskola szakképző intézetének vezetőjével, Soós Katalinnal, és megbeszéltük, hogy folytatjuk a megkezdett közös munkát. Itt 2017 tavaszán indítottunk el egy együttműködést, és 2017 őszén tartottuk az első érzékenyítő alkalmat a végzős szociálpedagógus hallgatók számára. Ezért írom, hogy árukapcsolás, hiszen utunk fő célja most a leendő családtípusú gyermekotthon volt, nem a főiskolai projekt.

Megbeszéltük tehát, hogy újabb alkalmakat fogunk tartani. Ez azt jelenti, hogy idén 2*2 nap érzékenyítést és önismeretet viszünk a fiatalságnak

17:41

Ez után találkoztam egy helyi alapítványokban járatos hölggyel, Adriennel, akivel már volt is közös pályázatunk. Elmeséltem neki a napomat és bíztatott, hogy ne adjam fel. Nem adom. Adriennel eddig csak online találkoztunk, érdekes volt életünkben először offline beszélgetni egy épület előtt, mely fel volt állványozva és minden pillanatban attól féltem, hogy az egyik munkás éppen rám ejt valamit. Hazafelé a kötelező csoki és egyéb szuvenyírek vásárlása következett, és irány a határ.

A határ felé mindig valamiféle szorongó érzéssel haladok, sosem lehet tudni, hogy mi vár ott ránk. Ma már egyszer átjutottunk, de ez megint egy első randi lesz.

18:34

Határ. Várni kellett 2,5 órát, de átjutottunk. Szerencsére volt térerő és mobilinternet. Átbeszéltük a következő út stratégiáját, a lehetséges újabb személyekkel való találkozás lényegét. Eltelt az a röpke 2,5 óra.

0:51

Érdekes, pont a születésnapomon – augusztus 31. -, és pontosan akkor értem haza, amikor percre pontosan születtem 36 évvel ezelőtt. Boldog születésnapot Bandi bácsi!

Összességében sikeres utunk volt. Lesz egy kárpátaljai család, akik létrehoznak egy családtípusú gyermekotthot, és mi őket támogatjuk ebben. Utána segítünk még egyet, és még egyet. Ezért még tenni kell sokat. Azt látom, hogy odakint és idehaza is sokan segíteni szeretnének, de most olyan fázisban vagyunk, ahol még néha mi sem tudjuk mi a segítség számunkra.

Úgy vagyok vele, hogy ha eddig eljutottam, ha már ennyi ember érti, hogy mit csinálok, akkor elmegyek a végéig.

Olyan szépet mondott ma nekem az egyik kárpátaljai barátom: “Bandi, te olyan ember vagy, akinek már az is megéri, ha két embernek segítesz. Ez a munka nem látványos, de cserébe nehéz. Neked találták ki.”

Mondjuk, ahogy látom a barátaimat, pontosan ilyen nehéz tud lenni, – vagy legalábbis terhes – bejárni a munkahelyre minden nap 8-ra és hazamenni 7-re. Semmi különbség, csak én ahhoz nem értek, én ehhez értek. Megálmodni valamit, ami még nincs, és után megvalósítani. I’m a vision holder.

Köszönöm. Megyek tovább, tarts velem. Egyelőre csak azt tudom, hogy jó az irány. A végében sok meglepi lesz.

Családban a legjobb

“Ha ukrajnyaba jöni, kicsi tudni kell ukranyul!” – hangzott a kedves mondat egy, a kalasnyikovját oldalra hajtó, mintegy kettő méter magas ukrán női határőrtől, miután első alkalommal átléptük a magyar-ukrán határt.

2014-ben Robi cimborám írt egy SMS-t: “Kárpátalján háború van, megyünk?” Én két hét alatt megszerveztem az utat, és az SMS után 336 órával, már úton voltunk Kárpátaljára 300.000 forint költőpénzzel és azzal az eltökélt szándékkal, hogy segítünk, ahol szükséges. Akkor megtaláltuk a megfelelő helyszíneket.

Nemrégiben, 2017 októberében Robi cimborám újra felhívott. Most azzal az ötlettel állt elő, hogy hozzunk létre egy kárpátaljai otthont. Sokat érleltem az ötletet, de több előkészítő tárgyalás után, végül felfedező útra indultam az akció-csapattal. Az ötlet jó volt, és rájöttem, hogy nem otthonokat szeretnék létrtehozni, hanem azokat a szülőket szeretném támogatni, akik vállalnak gyermekeket, és családtípusú gyermekothhonokat szeretnének beindítani.

Szeretnék tehát létrehozni egy szociális hálót a kárpátaljai családtípusú gyermekotthonok számára. Az ilyen megvalósítások vezetője én vagyok a csapatban, így fontos volt magamévá tenni az ügyet.

Többen ösztönöztek, hogy írjak az előkészületektől kezdve egy blogot. Szeretném, ha követnéd ezt a kalandot, életem egyik legnehezebb vállalását – a házasság és a gyermekek után. Családapaként mondjuk az sem kis vállalkozás, amikor a szintén családapa barátaimmal próbálok megszervezni egy találkozót, de ezt most – még – hagyjuk.

Nagyon nehezen hiszik el Kárpátalján, hogy mi olyan emberek vagyunk, akik pusztán azért tesszük, amit teszünk, hogy másoknak jó legyen – és emellett – vagy pont ebből – tisztességesen meg is tudjunk élni. Kárpátalján kevés hozzánk hasonló idegennel találkoztak az évtizedek során, és többször megütötték a bokájukat az emberek, ha megbíztak valakiben. A kárpátaljaiak vendégszeretete és kedvessége határtalan, bizalmukba azonban hosszabb idő után engednek.

Én egykor nevelőként dolgoztam, ez sokat segít a tárgyalásoknál. Hamar megtaláljuk a közös hangot a szociális területen dolgozókkal. Emlékszem, hogy amikor 2014-ben először jártunk a rahói gyermekotthonban – ahol jelenleg is egy 10 fős családot támogatunk – egyből éreztem a kezdeti bizalom körét, amikor kiderült, hogy magam is voltam a barikád másik oldalán – mármint, hogy én is voltam nevelő. Ugyanakkor itt is idő volt, amíg kialakult egy jó partneri bizalmi kapcsolat.

Eltökélt szándékom lett tehát, hogy segtíünk létrejönni egy, majd több otthonnak Kárpátalján. Olyan otthonoknak, ahol különösen nagy erőt fektetünk a gyermekek és a nevelők oktatásába. Kiemelten figyelünk a magyar, ukrán és angol nyelvek elsajátítására és arra, hogy tudjanak gondolkozni, tudják kifejezni magukat a gyermekek. Erre számos szuper módszertan van már világszerte és számos önkéntesünk is, akik ebben segíteni fognak. Sokan végzik ezt a missziót már Kárpátalján, de úgy látom, jól fog jönni a friss erő.

Miért fogalmazódhatott ez meg bennem?

Budapestre és Szentendrére jártam iskolákba, és finoman szólva, sehol sem avattak díszpolgárrá. Volt olyan iskola, ahol el tudták érni szüleim, hogy közös megegyezéssel távozzak, de erre nem mindenhol adták meg a lehetőséget. Egyszer – rövid időre ugyan, de – kikötöttem a Ferences Gimnáziumban, Szentendrén. Második, sőt első otthonom lett szinte a város. Sikerült a 6 éves gimnáziumi évből kettő és felet egy olyan közösségben eltöltenem, akiknek tagjai máig kísérik életemet. Baráti köröm túlnyomó többségét alkotják a mai napig is az egykori ferences osztálytársaim, és ez már nem is fog változni.

Akik akkor is veled vannak, amikor mindenki elhagyott és senki sem bízik benned, igen, ők a barátaid. Így volt ez az elmúlt 23 évben velük is. Ők segítettek nekem létrehozni az alapítványomat, amihez kezdetben semmim nem volt – a víziómon kívül. Később többen csatlakoztak, akik már nem az osztálytársaim voltak, ők is sokat tettek hozzá. Lesz róluk szó bőven.

Szeretnék gyermekotthonokban élő gyermeknek és a nevelőszüleiknek segíteni legjobb tudásom szerint. Úgy gondolom, hogy én is sokkal hamarabb találtam volna rá önmagam erőforrásaira, ha többen vannak mellettem olyan felnőttek, akik valóban foglalkoznak velem. Hiszem, hogy minden ember egy kincs, és meg kell adni mindenkinek a lehetőséget, hogy erre a kincsre először saját maga, majd a környezete is rátaláljon. Lehetőséget lehet adni, pályára lehet vinni, helyzetbe lehet hozni minden embert, és hiszem, hogy valamit meg tud mutatni magából, amit eddig nem láthattunk. Figyelni kell az emberre és a hozzá illő célokat kell elé tenni, és segíteni neki, hogy elérje, ilyen egyszerű.

A gyermekekhez önkénteseket viszünk, akik külön-külön foglalkoznak majd velük. Erre szerintem már ma rengetegen jelentkeznének. Szuper dolog az önkénteség, és szuper dolog valakinek önként segíteni abban, hogy egyre mosolygósabb, önbizalommal telibb emberke lehessen. Később pedig olyan felnőtt váljon belőle, akinek szintén fontos, hogy odafigyeljen az elesettekre, kicsikre és sérültekre.

Ma már negyedik éve járunk Kárpátalján családokhoz, akiket támogatunk, és idén először indultunk úgy útnak, hogy nem valamilyen otthonba mentük, hanem tárgyalásokat folytattunk egy lehetséges családtípusú gyermekotthon beindításáról.

Elindítom tehát ezt a blogot, részben ezekkel a konkrét utakkal. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egy utazó krónikás vagyok.

Gyere tovább velem!