Hogyan lettem “Bandi bácsi”?

Éppen Kárpátalja felé 2018 szeptemberében

Egy óbudai srác vagyok. Két éves korom óta hívnak “Bandi”-nak , a sváb dédnagyapám Borbély István nevezett el így. Pontosabban, Ő “Banditá”-nak nevezett el először. Becenevemnek talán van némi köze ahhoz, hogy két évesen úgy fejbe dobtam Dédit egy kővel, hogy kórházban kötött ki. Illetve szerettem a fém pénzeivel játszani. Akkoriban elég sokat értek a fém pénzek, nekem ennek ellenére csak arra kellettek, hogy ássak egy nagy gödröt és elrejtsem oda őket. Sajnos Dédim hamar meghalt, de ahhoz már semmi közöm. Egy kemény, zsémbes ember volt, megjárta a háborúkat, engem azonban nagyon szeretett. Két lánya volt, lehet, hogy ezért szeretett ennyire.

Milyen fura, hogy a szüleink és a nagyszüleink neveit nagyrészt tudjuk, a Dédi és a további felmenők már nem mindenki számára ennyire egyértelműek. Nem nevezzük meg, nem emlegetjük őket. A két lányom – mert Dédimhez hasonlóan nekem is kettő van – nagyon szerencsés, mert lányaimnak még élnek a dédik és nagyon jó kapcsolatban vannak. Öröm nézni őket, ahogyan beszélgetnek.

Ne kalandozzunk el ennyire, a “Bandi bácsi” név eredetét tárom most eléd. Szóval évtizedekkel később, 2006-ban a Szelidi-tónál kaptam meg a “bácsi” toldalékot, ahol két nyáron át táboroztattam gyermekeket – ekkor 24 éves voltam. Most így utólag nekem is elég furcsán hangzik, hogy egy 24 éves srácot “bácsi”-znak, ott a táborban első hallásra megtetszett.

Később annyira belejöttem a gyermekekkel való munkába, hogy 2008-2011 között nevelőként dolgoztam. Az otthonokban is úgy hívtak, hogy “Bandi bácsi”. Így lettem, és maradtam: “Bandi bácsi”.

Végzettségemet tekintve szociális munkás, pszichodráma asszisztens és coach vagyok. Két lányom van, akiket Óbudán nevelünk a feleségemmel. Szeretünk itt élni.

/Bandi bácsi/